Először a zenekar - amely kimondottan jól szólt. Kicsi, bécsi, klasszikus méretű, némileg eltérve a hagyományos ülésrendtől. Balra a vonósok, jobbra a fúvósok. Középen Kovács Jánossal, aki egyfelől kitűnően kézben tartotta az egész produkciót, másfelől egy egészen kivételesen szörnyű hangú, kisméretű zongorán maga játszotta a recitativókat.
Másodszor az énekesek. Nem állítom, hogy Jevgenyij Nyesztyerenko (A kormányzó) még ma is világszínvonal, de legalább keveset énekel, azt sem mondom, hogy Busa Tamás vagy Ionel Pantea az én Don Giovanni- vagy Leporello- ideálom, de azt bizton mondhatom, hogy megállták a helyüket. Kovácsházi István kezdetben kissé bizonytalan, de az idő múlásával egyre határozottabb Don Ottavio szerepében. González Mónika minden szempontból ideális Donna Anna. Megvan a hangja és a színészi képessége is a szerep tökéletes megformálásához. Bátori Éva Donna Elvira alakjában a megcsalt s a folyamatos megaláztatásokba lassan beleőrülő szerelmes nőt hozza remekül, míg Herczenik Anna Zerlinája valóban nehezen tud dönteni, hogy a bumfordi Masettót (Massányi Viktor) vagy az előkelő s nyilván gazdag úr szerelmét válassza.
És harmadszor: Kesselyák Gergely Don Giovanni-rendezése nem botrányos, s még csak nem is meghökkentő különösebben. Az egyetlen díszletben játszódó művek legnagyobb problémái a következők: funkcionálisan elbírják-e a darab minden mozzanatát - magyarul: működik-e minden (!) jelenetben -, és nem unja-e meg őket a néző negyven perc elteltével?
Míg e második kérdésre - hála a szellemes világításnak - egyértelmű "nem" a válasz, addig az első megválaszolásakor elbizonytalanodik az ember. Mert meddig lehet elmenni az absztrakcióban? Meddig hiszem el egy-egy tárgyról, díszletelemről, hogy más, mint ami? Hogy eddig díszkút volt, most pince, hogy eddig kastélybelsőként funkcionált, most pedig díszkert, temető, bálterem?
Az ellipszis alakú, koncentrikus körökből álló díszlet (Valcz Gábor munkája), közepén egy patkó formájú "szigettel", rajta apró, nyitott, kovácsoltvas utánzatú, szecessziós gömb számtalan asszociációt indíthat. A megvilágítástól függően hol revüszínpadi hangulatot árasztó, hol kifeszített pókhálót idéző - hogy egyéb, altesti/anatómiai hasonlatokat már meg se említsek - játéktér a színpadnyílás felé enyhén megdől, ami egyfelől folyamatos mozgáslehetőséget biztosít a szereplőknek, másfelől a színpad a színpadon effektus kissé el is emeli az előadást a földtől. Persze Kesselyák nem bízza csupán a díszletre a megoldásokat, folyamatosan alkalmazza az elidegenítés technikáját. Ilyen rögtön a kormányzó leszúrása, mely már-már komikumba hajló stilizáltságával teszi le a névjegyét az addig legfeljebb csodálkozva értetlenkedő nézők előtt. De ugyanilyen elv alapján jár lassított menetben körbe-körbe Donna Elvira egykori szerelme körül (vesd össze: pókhálóeffektus), miközben a zene éppen az ellenkezőjéről beszél. De stilizált az opera szinte minden jelenete. Kesselyák azonban telepakolja a rendezését minden útjába akadó ötlettel, függetlenül attól, hogy az adott poén egyszer használatos vagy tartós idea. Gyenge és a darab további menetében indifferens ötlet, ahogy az urára várakozó Leporello egy gumi hóembert gyömöszöl az egyik színpadnyílásba. Ugyanakkor szellemes és többértelmű megoldás, ahogy a lakodalmas tömeget a "váratlan eső eláztatja". Kesselyák itt néhány másodperc erejéig a díszlet hátsó falán egy plázavízesést imitál, ami tökéletesen adekvát az egész szituációval. Ebből az aspektusból nézve már egy cseppet sem értelmetlen vagy zavaró a feljelentést (író)gépelő Don Ottavio vagy az előzetesen sokat bírált báli "orgia" jelenet.
Fontos dramaturgiai kérdés a pokol tüzének ábrázolása. A rendező megelőlegezi az első felvonás végén az infernális befejezést, széthúzza az eddig egységes porondot, hogy aztán a nyílásból fölcsapó tűzpiros fénnyel figyelmeztesse hősünket, milyen vég várhat rá. Ehhez képest maga a pokolraszállás már egy eleve lecsupaszított, lerongyosodott, az eredeti komplexitásából csupán a "patkót" és a kalickát megőrző színpadon zajlik úgy, hogy az énekelt szöveg ellenére a Kőszobor és Don Giovanni nem fognak kezet, hiszen többméternyire állnak egymástól. Nem értem, hogy ha akkor ott fontos volt megmutatni a poklot, akkor most itt miért az újabb, elidegenítő stilizáltság? Ha elfogadom az egyiket, nehezen értelmezem a másikat.
Nagy kérdés, hogy mihez kezd egy rendező az opera záró jelenetével. Elénekelhető-e a záró szextett anélkül, hogy komikussá válnék minden, ami az előző órákban a színpadon volt?
Kesselyák egyértelmű és a maga koncepciója szerint adekvát választ ad. Nem. Operaszínpadon, operafináléként nem. Na de koncertszerűen? Miért is ne?
Pokolraszállás, függöny, taps. Közben a teljes zenekar felemelkedik az árokból, s a zárt függöny előtt a hat szereplő, immár operistából énekművésszé avanzsálva elővezeti a tanulságot: a függöny széthúzása után egy ünnepi előadást prezentáló "hangverseny-kórust" láthatunk/hallhatunk, arról énekelve, hogy miként is kellene élnünk. A tanulságot pedig mindenki vonja le maga.
- tépé -
Magyar Állami Operaház, december 9.
