jelenetek egy életből
Mely köztudottan múlékony. Megszületünk, megöregszünk, meghalunk. Mert Szikora szerint nagyjából ekképpen foglalható össze egyetlen mondatban a cselekmény. Ez persze színházi akciónak nem túl sok, de némi párbeszéddel feltupírozva (librettó: Görgey Gábor), megzenésítve talán már eladható.
Az utolsó keringő tehát nem csupán kamara-, hanem társalgási opera is. Amennyiben a párhuzamos monológok társalgásnak számítanak. Itt ugyanis mindenki elbeszél a másik mellett. Az asszony és a szakácsnő, az asszony és a férj, az asszony és a fia. Senki sem érti a másikat, senkit sem érdekel igazán a másik. Ahogy jöttek, úgy tűnnek is el egymás életéből, nyomtalanul, a főszereplőnek avanzsált nyikorgó ajtón át. Realista operát realista módon előadni akkor lehet, ha a téma, a textúra és annak megjelenési formája is az. Iskolapéldája Puccini Köpenye. Ellenkező esetben itt vagy ott hiányérzetünk támad. Szikora rendezésének legnagyobb hibája, hogy semmit, de semmit nem volt hajlandó kezdeni sem a drámával, sem az abból készült operával. Egyetlen színházi ötlet sem segíti az előadást. Sem befogadói, sem előadói oldalról. Szereplő ajtón bejön, asztalnál megáll, ajtón kimegy. Adós marad nemcsak az idő múlásának bármiféle ábrázolásával, de magával az életből való távozás misztériumának jelzésével is. A nyikorgó ajtó, mely könyörtelenül elnyeli szeretteinket, majd előre tudható módon önmagunkat is, nem lehet ugyanakkor átjáró a kelkáposztaszagú konyhába is, ahonnan a szakácsnő 5-10 percenként belép. A halál kapuja helyett tehát egy nevetni való színházi kellékajtót rángatnak idétlenül és többnyire ügyetlenül a szereplők.
Madarász Iván úgy érezte, hogy még egy ilyen rövid opera sem kezdődhet el csak úgy, magától. A hosszúra nyúlt nyitányt dramaturgiailag értelmetlennek, zeneileg fölöslegesnek tartom. Egyetlen részlettel sem gazdagítja a függöny széthúzása után játszódó tényleges drámát. A zene stilárisan leginkább a Lót című korábbi egyfelvonásosának repetitív technikán alapuló világára hajaz, de annál eklektikusabb, disszonánsabb, karcosabb. Ami megmaradt, az a rövid motívumok folyamatos ismételgetése, a nagy hangtömbök kialakítása, egymáshoz fűzése. Ez a gondolkodásmód nem teszi lehetővé a "klasszikus" zenei vonalvezetést; sűrűsödés-kulmináció-lecsengés, s csupán elvágni lehet a zenei folyamatokat. Ez meglehetősen fárasztóvá teszi a befogadást. Madarász persze profi zeneszerző, s most sem doktriner módon használ egy-egy technikát, de kétségtelen, hogy a nyugvópontok hiánya az idő múlásával négyzetesen nő. Mindig mindenki szól. Lent, középen, fent. Az egyetlen "csendes" rész, az utolsó monológ indítása sem tart tovább néhány percnél, s mire észbe kaphatnánk, a zene már megint az egeket ostromolja. Kicsit túlhangszerelt az egész opera, s ez a hallgató fáradása mellett további kellemetlenségekkel is jár. Nevezetesen, hogy az énekesek sokszor
képtelenek áténekelni
a zenekaron. Látom, hogy dolgoznak, de nem hallom őket. Pedig akár jók is lehetnek. Nem állítom, hogy ez a négyes ma az operaház legfényesebb csillagai közé tartozik, de már az nagy teljesítmény, hogy megtanulták a cseppet sem könnyű szólamaikat. Wendler Attila elkényeztetett óriáscsecsemőként jól alakítja a mama kedvencéből fontos emberré előlépett fiút, míg Fried Péter a folyton-folyvást mindenkivel küzdő, hadakozó, a helytállásban vívott harcban beszűkült látóterű elvált férjet jeleníti meg. Fried hangjának volumene nagyobb, hangszíne kellemesebb, mint kollégájáé, s mozgásának máskor oly zavaró szögletessége is kifejezetten jót tesz most a szerepnek. Takács Tamara szakácsnőként az általam látott előadáson nem nyújtott olyan kiemelkedőt, mint vártam, de tény, hogy szerepe sem engedi meg a komoly bravúrokat. Az utolsó keringő tulajdonképpen monodráma, amibe tévedésből még néhányan belekerültek. Egy asszonyé, aki egy egész életen át vágyakozik valami régen volt, tán sosem volt életre, aki valódi élet helyett emlékeiben kutat szüntelen, s aki úgy hal meg, hogy tán sosem élt. Iván Ildikó hangja már nem csillog ereje teljében, nem fénylik, nem ragyog, de még tagadhatatlanul van. Kicsit fátyolos, de legfőképp kiegyenlítetlen. Van egy igen használható, még ma is kellemesen szóló regisztere, de fölötte folyamatosan gyengül a minőség. Hihetetlenül nehéz és nagyon fárasztó szerep az övé. Az idő múlásával egyre hosszabb és nehezebb monológokat kell énekelnie, s itt már konkrétan megmutatkoztak a fáradtság jelei. Iván Ildikót nemegyszer láttam volt színpadon prózai színésznőként. Játékában akkor sokkal több volt, mint most, igazi lételemében, az operaszínpadon. Talán túlságosan is lekötötte a szólama.
Valahol a mű aranymetszésénél található egy balett, amit apokaliptikus víziónak írnak le a szerzők. Megint csak azt kell mondjam, a kevesebb több lett volna. Hat pár táncos még a legextravagánsabb koreográfiával sem képes csúnya szintetizátor gépzenére haláltáncot vizionálni. Van egy olyan érzésem, hogy ha egy opera menetét követve a balettbetétig nem jövök rá, hogy az ajtó halálszimbólum, akkor úgyis mindegy. Ha meg rájöttem, megértettem, feldolgoztam, akkor minek?
A rendezés keretes szerkezetet adott az előadásnak. A főszereplő a behúzódó függönyön át távozik az életből. Nem nagy találmány, de néha a kis dolgok működnek a legjobban.
- tépé -
