Hetek óta próbálom megfejteni, vajon mi vitte rá a koncertszervezőt (?), szerkesztőt (?), karmestert (?), hogy három ennyire "semmiközükegymáshoz" típusú művet egyetlen hangversennyé szervezzen. Mi az az elv, amely összeköt egy Brahms-szimfóniát Ravel
Spanyol rapszódiájával és Richard Strauss
Rózsalovag-szvitjével? Az a harminc-negyven év, ami a művek keletkezése között eltelt, innen nézve egy-egy évszázadnak tűnik. Brahms "gemütlich"
II. szimfóniája a maga derűs problémamentességével igencsak kilóg az életműből. Megszoktuk, hogy Brahms belehal minden ütembe, minden tételbe. A D-dúrban írt szimfónia szakít ezzel a hagyománnyal, s csupán a második tétel költőisége és a finálé Beethoven-allúziói biztosítanak bennünket, hogy ez még mindig ugyanaz a jól megszokott mogorva öregúr, akinek fontos minden leírt hang. A Lorin Maazel vezette Bajor Rádió Zenekara sem tett sokat hozzá a kompozícióhoz. Sőt. Az első tétel erőltetett rezes fortéi, a timpani indokolatlan hangsúlyozása és a vonóskar háttérbe szorítása arányaiban forgatta fel a hangzásképet. A második tételben aztán kiderült, hogy a bajorok kitűnő szólisták és igazi mesterei a kamarazenélésnek. S bár ez a kürthang nem egészen az én ízlésem szerinti, a szólóállás mégis az este egyik kiemelkedő pillanata volt. A harmadik tételben kiderült, hogy ők is csak emberek, s az apró lötyögésektől egészen szimpatikusak lettek. A finálét Maazel tábornokként vezényelte végig, s a siker - hála a jó hangos kürt-trombita-harsona szekciónak - persze nem is maradt el.
A szünet után valami egészen más világba csöppent a gyanútlan hallgató. Ravel 1907-es spanyolos koloritoktól túlfűtött "minimál zenéje" új arcát fedte fel az 1949-ben alapított zenekarnak. A rövid dallamokat, hangszíntöredékeket, szólókat, váratlan akcentusokat felvonultató négy tétel hihetetlen koncentrációt és egyéni kiállást kíván az előadóktól. A Bajor Rádió Zenekara messzemenően teljesítette a feladatot, de szemmel láthatóan, füllel hallhatóan igazán jól csak Richard Starauss Rózsalovag-szvitjében érezte magát. Ez az a világ, amelyben ez a zenekar - a ma este tanúsága alapján - otthon van. A káposzta, a sült kolbász és a keringő világában. Strauss mindent tudott a zenéről, a zenekarról, a hangszerekről, a hangszerelésről. Tudta a siker titkát, és gondolkodás nélkül alkalmazta is a titkos receptet. Legtöbb megoldása
hihetetlenül hatásvadász,
de mégis annyi kellem és báj szorult belé, hogy egész egyszerűen nem lehet nem szeretni. Mert a bombasztikus pillanatok mellett mindig ott van a kristálytiszta logikával felépített zenei katedrális. Maazel - és a zenekar - lubickolt a stílusjátékokban, a hangszínekben, s végre felszabadultan muzsikált. A ráadásként elhúzott két Brahms Magyar tánc (V. és I.) aztán visszazökkentett a (magyar) valóságba. Végül is mivel ünnepeljen egy magyar, ha nem bécsi zenével?
- tépé -
Budapest Kongresszusi Központ, március 15.
