Első nekibuzdulásomban gyorsan meghallgattam az első CD-t, és végigdühöngtem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy csak az Ötödiket utálom. De nagyon. Mert elviselhetetlenek a hajszolt tempók, a kőkemény indulóra kihegyezett második tétel - legalábbis ami a téma C-dúros változatát illeti (32-37., 81-86. ütem) -, az összekapkodott Scherzo, mely még saját őrült tempóját sem tartja konzekvensen, és nem utolsósorban szörnyű a géppuskaropogásos Finale.
Viszont a Hatodik, úgynevezett Pastorale szimfóniát - dacára annak, hogy hideglelést tudok kapni ettől a pátoszos pasztorál fílingtől - azzal a kényelmetlen érzéssel hallgattam végig, hogy tetszik. A fene tudja, mitől, de jó. Szinte minden hangja. Egyszerűen nem találok fogást rajta.
Tudom én, mert sokan megírták, hogy a Kilencedik nagy mű. Reprezentatív. De ha csak valami csoda nem segít, roppant unalmas mű (is). Nos, erre az előítéletemre az első tétel nem is nagyon cáfolt rá, dacára annak, hogy a Berlini Filharmonikusok talán a pálcázástól való félelmükben igen szépen, plasztikusan szólnak. A Scherzo, mely hangszerelését tekintve az egyik legizgalmasabb (lehetne) ebben a műfajban, az állandó ismételgetéstől és a nyakra-főre előkerülő fugatotechnikától kissé kifárad, s ez ellen még Karajan sem tud orvosságot. A szimfónia felvételének minden kétséget kizáróan legihletettebb 17 perce a harmadik tétel. Pedig lényegesen lassabb, mint a partitúra tempójelzése. Karajan és zenekara élettel, érzelemmel tölt meg minden hangot. A dallamformálás lenyűgözően egyszerű, a zenei rétegek világosak, a hangzás varázslatos.
Nincs mese, jön az Örömóda!
A négy szólistából egyedül Peter Schreier tenorjával nem tudtam megbarátkozni. Egész egyszerűen fájdalmasan préselt, mondhatni csúnya hang. A többiek: Anna Tomowa-Sintow, Agnes Baltsa, José van Dam korrektek. Azt éneklik, ami le van írva. Ezzel szemben a kórus folyamatosan küszködik a magasságokkal. Kétvonalas gisz fölött már érezhetően gondok vannak, pedig erre még nemegyszer egy kis tercet is rá kell(ene) tenniük. A dinamikai megoldások (subito decrescendók) kissé erőltetettnek tűnnek, de ez már egyértelműen értelmezési, vagyis karmesteri probléma.
A felvételek 1976/77-ben készültek Berlinben - értelemszerűen - analóg módon, míg most, a ma divatos 96 kHz/24 bit technológiával újrakeverték őket. A hangzás nem is marad el a ma megkövetelhető szinttől.
- tépé -
Universal/Deutsche Grammophon, 28947 4202, 2 CD
