Dékei Kriszta

Bár a vidéki múzeumok működése a követhetetlen rendszer szerint változó kormányzati döntések miatt egyre nehezebben fenntartható, ráadásul jövőbeli megmaradásukra sincs semmiféle garancia, ebből egyáltalán nem következik, hogy a múzeumi szakemberek ernyedt mélabúval hátradőljenek, és csüggedten várják a megsemmisítő csapást.

Az ArtReview folyóirat szerint 2011-ben a korábban 81 napig börtönben, jelenleg ismét házi őrizetben lévő világhírű kínai művész volt a legnagyobb hatással a kortárs képzőművészetre. Most éppen mindegy is, hogy ezen elismerést műalkotásaival - köztük a Madárfészek néven elhíresült pekingi olimpiai stadion koncepciójával vagy a 2010-ben a Tate Modernben bemutatott monumentális installációjával, az ezerhatszáz ember által, kézzel festett, százmillió porcelán szotyolamagból összeálló szőnyeggel - vagy 2008-tól induló ellenzéki kultúrpolitikai tevékenységével érdemelte ki.

Kölcsönkenyér visszajár: a tavaly Pekingben bemutatott Hungary Art (sic!) címen futó kiállításért cserébe megérkezett a hosszú alcímmel - Kínai művészet az ezredfordulón a Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum válogatásában - ellátott, az utóbbi harmincnégy évben keletkezett művekre fókuszáló anyag.

Egy kiállítás kurátora sokféle módon értelmezheti a szerepét. Lehet alkotó, aki a művészeket/műveket mintegy illusztrációként alárendeli a koncepciónak, felveheti a válogató/rendező pozícióját, de tehet úgy is, mint Iski Kocsis Tibor (maga is képzőművész), aki a cím megtalálása és a művészek kiválasztása után magukra hagyta őket.

Húsz év után először szerepelnek magyar művészek a világ egyik legrangosabb művészeti eseményén, a kasseli Documentán. Csákány monumentális installációja, a Ghost Keeping igazi szenzációnak számít: a fából készült varroda és az öltönyös szellempróbababák együttese a főpályaudvar egyik kiállítóterében látható.

Némi megszorítással állítható, hogy a magyar képzőművészeti szcéna fiatal és középgenerációs művészei az 1990-es évek közepén/végén három, ha nem is markánsan, de azért eltérő fő áramlatba vagy stílusba tagolódtak: a posztkonceptualizmusba, a fogyasztói társadalom mediatizált képein vagy saját fotókon alapuló figurális festészetbe és az intermediális művészetbe.

A tavaly a párizsi Jeu de Paume-ban bemutatott, majd a LuMú tereihez és a magyar befogadókhoz igazított monumentális kiállítás megtekintése igazi szellemi erőpróba, olyan intellektuális kaland, amelybe egyszerűbb több alkalommal is belefogni.

A lengyel képzőművészet külföldön is jegyzett nagyságai mellett - mint a Lego-kockákból auschwitzi haláltáborszettet összeállító Zbiegniew Libera, vagy a csak férfiközönség számára nyitott szexbárokba műpénisszel belopakodó, majd ezt dokumentáló Katarzyna Kozyra - mára Wójcik is vezető művésznek számít.

A műtárgy-kereskedelemben nincs "önértéke" sem a művésznek, sem a műalkotásnak. A műtárgypiac árait elsősorban a művészeti piac szereplőinek - tanácsadóknak, szponzoroknak, galeristáknak, múzeumi szakembereknek, kurátoroknak, művészettörténészeknek, művészeti lapok szerkesztőinek, műkritikusoknak és az aukciós galériáknak - informális kapcsolatrendszere és gyakran teljességgel átláthatatlan összefonódása határozza meg.

Külső szemlélő számára talán úgy tetszhet, hogy a kilencvenes évek végén a művész egyszer csak kipillantott elefántcsonttornya ablakából, rácsodálkozott a valóságra, és a tizenhat éven át készített absztrakt és meditatív formavilágot, a külföldi galériákban is elismert, ráadásul komoly gyűjtőkört vonzó ovális festményeit odahagyva a realista képalkotás felé fordult.

Aki azzal az előfeltevéssel indulna a Műcsarnokba, hogy az erdélyi kortárs művészek álló nap székelykapuk barkácsolásával vagy csodaszarvasokat és hátrafelé nyilazó harcosokat ábrázoló kisplasztikák készítésével foglalkoznak (mint azt a tavaly Kínába exportált kiállítási anyag is mutatta), továbbá, hogy kolozsvári magyar művészek kiállítását fogja látni, az inkább heverésszen otthon.

Míg a hetvenes években a magyarországi művészeti élet peremére szorított szubkultúra kényszerűségből, ellenállásból vagy a nemzetközi trendekhez igazodva vitte ki az utcára művészetet, a rendszerváltás után egy tudatos, igen sokszínű expanzióról beszélhetünk. Az elitista és zárt white cube (a kiállítóhelyek) és a köztér közötti falak folyamatosan omlanak le, a művészet betüremkedik a hétköznapok látványvilágába.