Dékei Kriszta

Míg a Molnár Edit és Páldi Lívia kurátorok által válogatott és a Műcsarnokban három évvel ezelőtt megrendezett, észak-európai művészeket (köztük finneket is) bemutató kiállítás (Álmok égő tájain) elsősorban a régió sokszínűségére koncentrált, a Ludwig Múzeumban látható és Amerikából importált tárlat középpontjában a finnekkel kapcsolatos kulturális sztereotípiák állnak. A kissé idejétmúltnak tűnő nemzetkarakterológiai megközelítés szerint - amely Marko Tapio 1967-68-ban megjelent, Finnország sajátos kulturális-politikai légkörét elemző könyvsorozatára támaszkodik - a kíméletlen, zord hidegben és a hosszú, sötét télben élő, szótlan, mélabús és melankolikus finnek minden átmenet nélkül hajlamosak a "sarkvidéki hisztériára". E vad és szélsőséges állapotba tartozik a mértéktelen alkoholizmus, a nyugtalan kóborlás, a tombolás megannyi válfaja - amelyeket egyébként a finnek intézményesült formában is gyakorolnak minden május elsején, amikor a későn érkező tavaszt nemcsak tivornyázással ünneplik meg, hanem például kórháziágy-toló versennyel is. Dékei Kriszta

Egy jó cím, mint tudjuk, felhívja a figyelmet, előzetes elvárásokat gerjeszt, kiemeli X. Y. nevét a homályból. Néha helyettesíti magát a kiállítás megnézését is. Például drMáriás önálló tárlatainak szürrealista-dada címadásai - Kelemen Anna farkából Torgyán József-szerű aranyhalat operált ki a közadakozásból felfüggesztett ombudszman (2008), Jelenetek egy APEH-adminisztrátor kettős életéből (2007), Az öngyilkos autószerelő emlékei (2005) - néha jóval erősebbek, mint maguk a megvalósult képek, hiszen a művek ismerete nélkül, látatlanban is képesek előcsalogatni a befogadó saját narratíváit. Dékei Kriszta

A kortárs fotóművészet - Nyugat-Európához képest majd harminc évvel - megkésett magyarországi kanonizálásának elősegítésére a Műcsarnok a düsseldorfi iskola egyik nemzetközileg is elismert képviselőjét, Thomas Ruffot mozgósította. A művész maga is részt vett a kiállítás rendezésében, bár a cím csalóka: Dékei Kriszta

Posztkonceptuális geometria, következetesség, játékosság, nyitottság: a budapesti Ludwig Múzeumban február 22-ig látható a művészetpedagógus, kísérleti filmes, festő- és grafikusművész retrospektív kiállítása. Dékei Kriszta

Az Észak-Rajna-Vesztfália Művészeti Alapítványa által adományozott díj Németországban a legrangosabb médiaművészeti elismerésnek számít. Idén Csörgő Attila kapta meg, térbeli képeiért.

A gyanú már az acb Galéria meghívója láttán megfogalmazódott - a reprodukción látható, könyveket szorongató férfi bármennyire is hasonlít a fiatal Antall Józsefre, nem más, mint a gyűrött ballonkabátot viselő, üvegszemű hadnagy, aki idétlen tipródásával őrületbe kergette a tökéletes bűntényt kidolgozó gyilkosokat. Szűcs Attila kiállításának főszereplője a Talált tárgy keresésére indul egy olyan képi világban, ahol a hiány uralkodik: a festő ugyanis talált képeslapokból, fényképekből, filmjelenetekből, a közös képi emlékezet lenyomataiból emel ki vagy tüntet el részleteket, de oly módon (Kemény István szavaival), "mintha bűncselekmény tettese próbálná elfeledni áldozatait, de azok nem tűnnek el, nem bizony...".

Van, aki gyufacímkét, képeslapot, üveggyöngyöt, könyveket, esetleg gombostűre szúrt lepkéket gyűjt. Lengyel András 1982 óta bővíti Felhőmúzeumát, ezt a mail-art művekből összeálló kartotékgyűjteményt. Emellett 1975 óta máig készít felhőmotívumot felhasználó műveket - összekapcsolva például olyan ikonográfiai elemekkel, mint a Szentháromságot is szimbolizáló Isten szeme, a létra, amiről mondjuk Jákob lajtorjája juthat az eszünkbe, vagy a piramis. Dékei Kriszta

Nem érdektelen előzmény, hogy csak a harmadik nekifutásra sikerült összeállítani a debreceni MODEM mostani kiállítását. Az első változat szerint a moszkvai Tretyakov Képtár kortárs részlegének vezetője, Andrej Jerofejev készítette el a reprezentatív "szoc-art" listát, de őt júniusban kirúgták az állásából, a Tretyakov pedig visszakozott. Másodszor a debreceni Modern és Kortárs Művészeti Központ a moszkvai Műgyűjtők Társaságánál próbálkozott, de az orosz-grúz háború miatt a társaság felmondta a szerződést, mondván, hogy a politikai helyzet nem kedvez az Oroszországot kedvezőtlen színben feltüntető művek bemutatásának. Dékei Kriszta

A "szórakoztató kultúrtörténeti kalandozás" Hollandia aranykorát érinti, azt az időszakot, amelyről szinte mindenkinek az alcímben is említett Rembrandt és társai, Vermeer vagy Frans Hals neve jut eszébe. Németh nem e festőóriásokra, hanem a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának németalföldi anyagára fókuszál - történetesen egy olyan gyűjteményre, melyben felülreprezentáltak a másodvonalbeli kismesterek. Dékei Kriszta

1928 őszén fényképfelvétel készült a Csók- Vaszary-osztály néhány növendékéről, az ún. Progresszív Művészek Csoportjáról. Korniss, Trauner Sándor és Kepes György fiatalos magabiztossággal tekint a jövőbe: az általuk kidolgozott konstruktív szürrealizmus - amely a francia és az orosz modernizmus legújabb eredményeit szintetizálta egyfajta egyetemes, közép-európai és egyúttal magyar avantgárd megteremtése céljából - a Műcsarnok májusi növendékkiállításán a kritikusok körében teljes sikert aratott. A főiskola vezetése és a kultúrpolitika ellenben az "anarchista, bolsevista banda" eltávolítása mellett döntött, a csoport 1930-ban - kiábrándulva a kassáki Munka-kör kollektivista, a technikai haladásban bizakodó légköréből - felbomlott, a tagok "világgá mentek". Traunerből világhírű díszlettervező, Kepesből a Bauhaus fénynyelv tanára lett, a hazatérő Korniss és Vajda pedig megtapasztalta, milyen érzés légüres térben, elszigetelten alkotni. Dékei Kriszta

Az örökös pénzszűkében lévő Mézga család egy alkalommal aranytallér-vadászatra indul a múltba a jövőbeli rokon, az ősz szakállú Köbüki időkibővítő készülékének segítségével. A "hoppanálásra" alkalmas tárgy leginkább egy tévéképernyőre hasonlít, melyet csavargatva sorra peregnek visszafelé a történelem eseményei, a háborúk, a keresztes hadjáratok és a csaták - humorosan példázva azt az ismert közhelyet, hogy az emberi civilizáció története nem más, mint vérben tocsogó öldöklések monoton sorozata. Dékei Kriszta

A már nagybeteg francia művészettörténész 2003-ban arra vállalkozott, hogy a France Culture rádióadóban huszonöt, egyenként húszperces adásban festményekről mesél. Ahogy a hallgatók sem látták a maguk valójában a műveket, Arasse is emlékezetből beszélt; a "szavak alkotta hálóval" kívánta megidézni a kimondhatatlant. S bár a képzőművészeti alkotásokat nem lehet egy az egyben átfordítani verbális diskurzusba, Arasse kísérlete sikerült: az előadások nemcsak élvezetesek, hanem egyben a magas színvonalú ismeretterjesztés mintapéldái is. Halála után, az adások szövegéből összeállított kötet olvasójának kicsit azért könynyebb a dolga, hiszen a könyv végén 45 színes kép segíti a vizuális eligazodásban. Dékei Kriszta