A korábban többek között asztalosként, pultosként, sofőrként és bértapsolóként dolgozó és világjáró holland író Magyarországon él - most megjelent könyve az NRC Handelsblad számára 2003 és 2006 között, kéthetente írt beszámolóit tartalmazza. Scholten egyszerre ironikus és távolságtartó pillantása nyomán egy olyan Magyarország-kép bontakozik ki, amely nemcsak a holland olvasókban rendíthette meg a csakis gulyáson élő, egyébként meg a pusztán lovagló nép sztereotípiáját, hanem akár meg is változtathatja saját nemzeti önképünket.
Scholten "kusza, nem éppen gyakorlatias, de nagyszerű tulajdonságokkal" rendelkező népnek lát bennünket, akikben "megvan a találékonyság és az öngyilkosságig merev csökönyösség" - és ezzel a jellemzéssel sokkal jobban járunk, mint amilyet a hollandok kaptak a XIX. század közepén Hippolyte Taine-től, a francia irodalom- és művészettörténésztől. A németalföldi művészet bölcselete című előadásában Taine a hollandokat tagbaszakadtnak és nehézkesnek írja le. Arcvonásaik szabálytalanok, értelmi felfogásuk lassú, a "kósza tekintetű falusi asszonyok nemzeti öltönyeikben" "kitömött, masszív, ürücomb formájú nyakkal" "talpas lábaikra nehezkedve" álldogálnak az útszélen, a férfiak pedig minden este a kocsmában "füstölnek, isszák sörös kupáikat", és "szótlanul és magányosan élvezik" "az állati teltség durva érzetét". Taine ismerteti egy toulouse-i esernyőárus megfigyeléseit is: "feszesek, elhízottak, indulat és érzés nélkül, ízetlenek és lanyhák, valóságos sárgarépák!". A hollandok csúnyán lemaradnak a nemzetkarakterológiai összehasonlításban is: a szerző szerint "ez a faj" az olasszal és franciával összehasonlítva alsóbbrendű - bár megengedően hozzáteszi, hogy e "lassú és lomha germán testen ülő jól szervezett és tökéletes értelem" képes azért komoly teljesítményekre is.
Maga Scholten sem igen kedveli szülőföldjét. "Amikor Hollandiába megyek, olyan érzésem van, mintha a bukás előtti Rómában járnék. Az a dekadencia, az az üres fecsegés, az a formátlanság, az a mindent átható banalitás, a csillogó karosszériákról sütő unott gazdagság, a növekvő idegengyűlölet, a televízióban látható hisztérikus exhibicionizmus [...], a tanárok és a tudás iránti megvetés - egy hanyatlóban lévő kultúra." Talán nem is meglepő, hogy már 1990-ben elhatározta magyarországi letelepedését. Ezért még Hollandiában magyarul tanult - bár állítása szerint magyartudása még ma sem "sokkal szárnyalja túl a vietnamit" -, s nyelvtanfolyamos társaitól eltérően, akiket az ország olcsósága és a fekete bőrszínű lakosok hiánya vonzott, őt kifejezetten romantikus elképzelések vezérelték. Úgy akart élni, mint az antivilágban a magyar arisztokraták: nyáron vidéken, télen pedig a városban. Bevándorló új nemesünk így egy budapesti ház és egy Somogy megyei kúria tulajdonosa, régi arisztokrata és kisnemes őseit egyrészt alanyi jogon, nagyobbrészt viszont feleségétől örökölte. A családfán ott találhatjuk Vetsera Máriát, Marietje nénit, azaz Bylandt bárónőjét, aki 1932-ben Magyarországra költözött, és különböző vállalkozásokba fogott (téglagyár, kukoricatermesztés) vagy Gogó nénit, aki arról nevezetes, hogy fess katonaférje csempészte ki Amerikába a Szent Jobbot, s aki bármikor megnézheti az ereklyét, amely "úgy néz ki, mint egy kismajom kérő keze". Scholten vonzódik az önerőből újjáéledő magyar arisztokráciához (borászok, kastélytulajdonosok), de "a cigányokhoz kötődnek a legszebb pillanatai", s bár szerinte Budapest a világ legszebb városa, leginkább a vidéki életmódot kedveli.
Kezdeti nemzetkarakterológiai megfigyelései bár felszínesek, mégis humorosak. "A magyarok az átlagnál többet nyögnek és erőlködnek. Az egész világ súlya a vállaikat nyomja. [...] Megfordítják a kereszt- és családneveiket, miközben az utóbbi hosszabb és bonyolultabb. Iszonyúan váltanak sávot. [...] Fontosabbnak tartják a test-, mint a fogápolást. [...] Minden miniszter Derrickre hasonlít, csak sokkal enerváltabb." Ahogy gyűlnek a tapasztalatok, lassan megvilágosodik számára, hogy mennyire jellemző ránk a "ha megdöglött a tehenem, dögöljön meg a szomszédé is" mentalitás. "Ebben szinte minden összesűrűsödik abból, ami nekem nem tetszik, a destruktivitás, a negatív beállítottság, az irigység, a kontraproduktivitás, az együttműködni képtelenség, az áldozatszerepben tetszelgés, a sorsban gondolkodás." Megtudhatjuk például, hogy szinte minden beszélgetésben előbb-utóbb megjelenik a zsidózás vagy Trianon, hogy a magyarok (de legalábbis a vidéken élők) masszív alkoholisták (iszonyú mennyiségű és minőségű házi borral és pálinkával kábítják önmagukat), és stílszerűen Tony Curtis alkoholtól vörös fejével építik a külföldi országimázst. Scholten sajátos humorral írja le az olyan, külföldieknek furcsa népszokásokat, mint a disznóvágás vagy a karácsonyi-újévi mértéktelen zabálás, a magyar kórházi viszonyokat (melyeket saját bőrén is megtapasztal), a kiismerhetetlenül működő korrupciót vagy a kiskapuk mindent behálózó rendszerét.
A könyv igen olvasmányos, kifejezetten szórakoztató, de hiányzik mögüle az erős kezű szerkesztő. "Két dologgal lehet kihozni a sodromból, ha meg akarják mondani, mit tegyek, és ha valaki ismétli önmagát" - írja, s ehhez képest igen sok a visszatérő, redundáns elem, amiket könnyen ki lehetett volna irtani. És lehet, hogy a holland néplélek a szabadon futkározó kutyákat kedveli, mégsem világos, hogy Scholten miért csodálkozik azon, hogy a budai lakosokat zavarja, ha méretes pitbullkeverék kutyája barátságosan rájuk ugrik. Milyen furcsák is a magyarok!
Fordította: Bérczes Tibor. Gondolat, 2009, 192 oldal, 2800 Ft
