Orlan, az excentrikus művésznő 1990 óta dolgozik önmagán, hogy elérje a tökéletes szépséget: a sebészeti műtétek hozzásegítették például Vénusz állához és Psyché orrához, továbbá az általános szépségeszménytől eltérően homlokán még két szilikondudort is visel - a műtéti hegek és az éppen aktuális hibridideál állapot ellenőrizhető az interneten. Ha leszámítjuk, hogy Orlan az évek során - nyilván nem szándékosan, de - elképesztően ronda lett, tevékenységében felfedezhetjük azokat a szálakat, melyek a Collegium Budapest ebédlőtermében bemutatott három fotósorozat elkészítését is motiválták.
A különc body-art művész követendő példája nem saját korának szépségeszménye (legyen az egy élő személy vagy akár Barbie baba a fitos orrával és karcsú derekával), hanem a megelőző korok, köztük Botticelli és Leonardo műalkotásain felbukkanó tökéletesség. Ahogy a reneszánsz, majd később a klasszicizmus is visszanyúlt az antikvitás vélt vagy valós ideáljaihoz, a Winckelmann által egyetemes esztétikai alapelvnek tekintett "nemes egyszerűséghez és a csendes nagysághoz", úgy LawickMüller fotói is a görög művészet olyan klasszikus munkáin alapulnak, mint például az egyetemes kultúrkincsként kertigiccsszobor-karriert is felmutató Milói Vénusz. A szétaprózódott, sok százezres nagyságban fellelhető ideális nőképreplika valójában csak a római gyakorlat folytatása, hiszen a görög szobrok döntő többségét csak római másolatokból ismerjük. Így van ez a kiállított fotók előképeinek esetében is: a Louvre-ban látható Arles-i Vénusz és a Valletriből származó Athéné-szobor korabeli vagy római, a Münchenben megtekinthető Olympiai Apollón pedig modern másolat. A fényképek így egy másolat másolatai vagy imitációi, az abszolút szépség áttételes reinkarnációi.
Az eszményi tökéletességet magában foglaló "új ember" megteremtésekor két szempont ütközik: a kollektív, mert általános elveknek megfelelő, s az individuális tökély. Míg Orlan részekből csiholja ki a különlegességet, LawickMüller modelljei feláldozzák egyéniségüket az ideális oltárán: a falakon egymás mellett három Vénusz, négy Athéné és hat Apolló sorakozik. Az ismétlődő, pontosan azonos beállítások miatt a részkülönbségek (bőrszín, hajviselet, fülbevaló, orr- vagy ajakpiercing) elmosódnak, az identitás felbomlik: a szereplők inkább tűnnek klónozott, laboratóriumi körülmények között fabrikált, genetikailag módosított teremtményeknek. Míg Orlan a testorientált, az örökkévalóság és szépség ígéretében módosított tökéletességet plasztikai beavatkozásokkal éri el, a fényképek már a XXI. század reményeit, a természetes evolúcióba mesterségesen belenyúló molekuláris manipulációk beteljesedését előlegezik meg. Furcsa fintor, hogy a jövő übermensche antik istenek mintáit követi.
A fotók valós, bár a kiállításon nem nevesített modelleket "ábrázolnak", de a néhol kísérteties hasonlóság arra utal, hogy a digitális fényképek manipulálva vannak, hogy a reálisnak tűnő arcvonásokat gondos kezek kiigazították - akárcsak a feltuningolt és itt-ott retusált divatfotók vagy a minőségi bulvárújságok címlapjainak esetében. A vélelmezhető csalások felvetik az igaz és hamis, eredeti és másolat, valóság és fikció határai cseppfolyósságának a kérdését. Ha egy kis sminkkel és photoshoppal szinte bárkiből varázsolható klasszikus szépség, s ily módon helyrehozható a természet tévedése, akkor létezik-e az ideális? Ha önreprezentációnkat szabadon megváltoztathatjuk, akkor nem veszítjük-e el közben az egyediségünket?
Az Archeology and Imagination projekt keretében most látható kiállítást jegyző művésznév egyfajta egyesülés eredménye: Friederike van Lawick és Hans Müller 1990 óta szignálja így munkáit. 1992-ben indult Metaportrék alcímű fotósorozatukban - melyet az identitás komplexitása metaforájának tekintenek - a modellek együtt dolgozó művészek: egyikük arca tizenhat lépésben, fokozatosan átváltozik, felveszi társa arcvonásait. A köztes állapotok valamifajta virtuális szimbiózis leképezései, olyan hártyaként egymásra rakódó és variálható lehetőségek, melyekben feloldódik az egyediség, s létrejön egy fiktív közös portré. Az alakváltozás állomásai, az azonosság apró elferdítései majdnem észrevehetetlenek, a csalóka látvány folyamatosan teszteli a néző figyelmét. Mindemellett tetszetős, könnyen dekódolható sorozat, és nincsenek olyan mélységei, mint a Műcsarnok Pillanatgépek kiállításán látható konceptuális Erdély Miklós-műnek, az Azonosítás-elméleti vizsgálatoknak. Szigorúan véve nincs tétje a természetfeletti tökéletességet megvalósító idolokat, melankolikus férfi és női félisteneket felmutató sorozatuknak sem - legalábbis a modellek szempontjából. Átlényegülésük játékos, különösebb erőfeszítést nem igényel, az ideális szépség eléréséhez csak mimézisre, az alkotók által elvárt pózolásra van szükség. Mennyivel több munka van Orlan "korra és csinos arcra" fittyet hányó erőfeszítéseinek! Ja, hogy egyikünk se követné őt a metamorfózis eme rögös útján?
Collegium Budapest, Bp. I., Szentháromság u. 2. Megtekinthető július 26-ig, hétfőtől péntekig 9.00-13.00 és 14.00-17.00 között.
