Az egyik legrégebbi, kortárs képzőművészettel foglalkozó műtárgypiaci szereplő, a Dovin Galéria az előző évek tematikus kiállítássorozatát folytatva a 2008/2009-es évadban fiatal magyar szobrászok egyéni kiállításait mutatja be a nem különösebben felrázó Társunk az alak címmel. A meghökkentő és fanyar humorú munkáiról ismert Kovách Gergő - aki az ezredforduló óta tartozik a galéria "kötelékébe", és ily módon már ötödik egyéni tárlatánál tart - most bemutatott tíz munkája kiválóan példázza a műkereskedelmi elvárások és az önkifejezés közötti feszültségeket, illetve azt, hogy ezen belül milyen egyéni stratégiákat alkalmazhat egy kortárs művész.
Kovách kiállítása a Mátyás király és az okos lány esetére, a "hoztam is, meg nem is" példázatára emlékeztet. Már az utcáról is feltűnik, hogy a galéria terét egy három méter magas, két lábon álló medve uralja; komor tekintetét és mogorvaságát pedig alighanem az okozza, hogy az egyik mancsát gipsz borítja. A monumentális szobor nem hagyományos szobrászati alapanyagból, hanem műanyag habból készült, akárcsak az ugyan lényegesen kisebb, mégis nagyméretű, nyakát lehajtó és fejét egy serlegbe dugó gólya, továbbá a felfordított háromlábú "székre" simuló üstököscsoport. A nagy méret és a "szegényes" anyag miatt e művek mintegy ellene mennek a magánvásárlói preferenciáknak; feltehető, hogy akik képesek lakásukban/házukban tárolni e munkákat, azok inkább nemesebb anyagból készült műveket kívánnak birtokolni. Míg e szobrok inkább egy nonprofit kiállítóhely vagy egy állandó kiállítótermekkel rendelkező nyilvános gyűjtemény számára lehetnek érdekesek, a Dovinban látható többi munka nemcsak arasznyi méretű, hanem bronzból is készült; a kandeláberszerű, festett hungarocell posztamensre helyezett, talányos jeleneteket bemutató, festett szobrocskák első látásra megfelelnek a piaci elképzeléseknek. Ha eltekintünk attól a kérdéstől, hogy a szobrokhoz készített egységes talapzat mennyiben része a műveknek, feltűnő, hogy a munkák többségében fellelhető gunyoros és ironikus utalásrendszer sokkal inkább kötődik a magyar kultúrához, mint az egyetemes műveltséghez. Kovách a műveiben korábban is fel- és átdolgozott, mintegy megszemélyesített közmondásokat és szólásokat (így egy tavalyi kiállításon szörnyű és véres jelenetben foglalta össze a "kecskére bízni a káposztát" mondásban megjelenő veszélyeket), a most látható két ismert Ezópus-mese-parafrázis (a hegedülő tücsök, illetve a rókás történetből kiemelt gólya) mellett igen erősek a művek címeiben felbukkanó, magyar irodalmi szövegekre vonatkozó célzások. Míg a kiállítás címe, a Tereh (amely azonos a sebesült medve címével) A walesi bárdokra, a Rőzsedalok fedőnéven szereplő repülő üstökös csoport pedig Ady költeményére (Párisban járt az ősz) utal, a részeg sünt megjelenítő szobor címe (Disznófog vetemény) az egyébként egy antik történetet felhasználó Vörösmarty-vers (Emberek) költői képét fordítja ki. Mégsem állítható, hogy Kovách műveihez az egyetlen és némileg zárt út a magyar nyelv ismeretén keresztül vezetne - bár kíváncsi lennék, miként lehet lefordítani bármely idegen nyelvre a két ellentétes irány felé integető, heregolyót formázó, Tök mindegy című munkát -, hiszen a szobrok semmiképpen sem illusztrálják a címükben sejtetett tartalmakat. A szóviccek kitágulnak, nehezen megfejthető gunyoros fricskákká válnak, mintegy kényszerítve a befogadót, hogy az első döbbenet vagy önfeledt kacaj után jobban elmélyedjen az antropomorfizált lények világában. Jó, érthető, hogy miért bámulja bambán a majom a farkára kötött csomót, és miért tart a széken üldögélő, kifordított zsebű tücsök a kezében egy hegedűt. De miért tartja a hangszert úgy, mintha a Ciriperc című műsort hallgatná egy táskarádióban? S ha egy sündisznótól talán nem meglepő, hogy maradéktalanul kiitta, hiszen hiába rázogatja a kezében tartott üveget, az már egyáltalán nem világos, hogy miért szorongat egy felfújt papírzacskót a kezében a szemlátomást egy chihuahua és egy elhízott pocok kereszteződéséből létrejött, dülledt szemű Kicsi mókus? És még ha ismert is, hogy a hím egerek az emberi fül számára hallhatatlan szerenáddal "kedveskednek" a nőstényeknek, a farkincáján üldögélő és gitározó egérke vajon miként jutott el az önazonosság-vesztés vagy a szereptévesztés oly súlyos fokára, hogy ősi ellenségének hangján énekelget (Miauuú)?
Jól látható, hogy bár a szobrászművész a műtárgypiacnak tett bizonyos technikai és méretbeli engedményeket, a másik kezével vissza is vette őket: a kódolt és humoros jelentés egyértelműsítése helyett fenntartotta a nyitott, lezárhatatlan értelmezések lehetőségét. S e művek nemcsak a piac és a "tiszta" művészet között egyensúlyoznak, hanem a patetikus és blaszfém, az édeskedő és a nyomasztó határán is. Az viszont végképp nem állítható, hogy teher volna őket nézegetni.
Dovin Galéria, Budapest V., Galamb u. 6. Nyitva: május 6-ig, kedd-péntek 12-18, szombaton 11-14 óra között.
