Kiállítás - "Czélra-czélra hű Lövész!" - Kortársak lőegylete

Zene

Időről időre találkozhatunk olyan tematikus kiállításokkal, ahol a kortárs művészet egy-egy, kifejezésmódjától idegen tárgytípussal kokettál. Így volt ez például 2006-ban a Godot Galéria által szervezett tárlaton, ahol a felkért művészek nyakkendőkre festettek, vagy 2008 elején a VAM Design Center Fazonigazítás című kiállításán, ahol a kurátor értéktelen hamisítványokat bocsátott az alkotók rendelkezésére. A XIX. és XXI. századi lőtáblák Magyarországról alcímű anyag - amelyet tavaly mutattak be a pécsi Janus Pannonius Múzeumban - egy kevéssé ismert képtípust állít a középpontba, a lövészegyletek életéhez kapcsolódó, megrendelésre készült, leginkább helytörténeti gyűjteményekben megtalálható lőtáblákat.

Időről időre találkozhatunk olyan tematikus kiállításokkal, ahol a kortárs művészet egy-egy, kifejezésmódjától idegen tárgytípussal kokettál. Így volt ez például 2006-ban a Godot Galéria által szervezett tárlaton, ahol a felkért művészek nyakkendőkre festettek, vagy 2008 elején a VAM Design Center Fazonigazítás című kiállításán, ahol a kurátor értéktelen hamisítványokat bocsátott az alkotók rendelkezésére. A XIX. és XXI. századi lőtáblák Magyarországról alcímű anyag - amelyet tavaly mutattak be a pécsi Janus Pannonius Múzeumban - egy kevéssé ismert képtípust állít a középpontba, a lövészegyletek életéhez kapcsolódó, megrendelésre készült, leginkább helytörténeti gyűjteményekben megtalálható lőtáblákat.

Maga a céllövészet Magyarországon az 1700-as években terjedt el, elsősorban abból a célból, hogy katonai kiképzés híján a lakosok is alkalmasak legyenek városuk megvédésére, a fővárosban pedig azért, mert a bécsi udvar kifejezetten támogatta a labanc érzelműnek tartott Buda és Pest céllövészeti ismereteinek elmélyítését. Míg kezdetben a lövészet a városlakók kötelezettsége volt (az előírás szerint hetente egyszer minden új polgárnak gyakorolnia kellett), a lövöldék a XIX. századtól a társasági élet egyik legfontosabb színterévé váltak, egymást követték a lövészbálok, lövészestélyek, lövészünnepek és lövészlátogatások (ekkor az adott lövészegylet felkerekedett, hogy összemérje teljesítményét egy másik város muskétásklubjával). Maguk a lövöldeépületek két részből álltak, az egyikben vendéglő vagy étterem üzemelt, s a másikban, az oszlopos folyosóval tagolt lőcsarnokban folyt a zajos vetélkedés. A lövöldék végzetét is ez, a környező lakosok nyugalmát megzavaró hangszennyezés okozta (hűlt helyükre utcanevek emlékeztetnek Egerben, Cegléden, Székesfehérváron, Kaposváron vagy Budapesten, a VI-VII. kerület határán), s az 1903-ban Szemere Miklós pestszentlőrinci birtokán emelt épületegyüttes első része (a vendéglő) is csak azért élte túl az utóbbi ötven évet, mert a helyére emelt strandfürdő öltözőként hasznosította.

A kiállításon nyolc darab, a bajai Türr István Múzeum gyűjteményéből kölcsönzött és az 1830-as években készült lőtábla szerepel, s az anonim alkotóktól származó festmények közül kettőn is tanulmányozható a lövölde szerkezete és az egylettagok (és csatolt részeik) mulatozása. S bár e - többnyire német feliratú - művek igen tanulságosak kultúrantropológiai, viselettörténeti vagy művészetszociológiai szempontból, mégis sokkal fontosabb és érdekesebb az a tény, hogy mentesek a korszak "magas művészetének" ikonográfiai és stiláris megkötöttségeitől, így gyakran lenyűgözően szabad és váratlan ábrázolási formákat fedezhetünk fel. Ezek a művek nem lőtáblaként funkcionáltak, hanem helyi és feltehetően mulatságos, de mára már szükségszerűen elhalványult események felidézésére (például Johann Arno rejtélyes "szeglövésének" emléktáblája), miközben megjelenésükben mégis a kör alakú lőlap formát imitálják, és mindegyiken megjelenik egy valódi, a táblából kivágott középkör is. Nem bumfordiak, hanem bájosak, s mivel egy kifejezetten férfias "szubkultúra" lenyomatai, gyakran élnek nyílt vagy bújtatott szexuális utalással is. Például az egyetlen magyar nyelvű táblán - melyen a célkeresztben egy oszlopra állított, lángoló és vörös szív látható egy nyilát felénk emelő, virágdíszes alak társaságában - ez a kissé döccenős szöveg olvasható: "A Lövészkar ez Ünnepre / Itt nyújtván ajándékát / Meghívta a pajkos Ámort / Nyíllal űzni játékát / Czélra-czélra hű Lövész! / Itt nyersz, ha szíved elvész!" Ignatz Albricht lőtáblájának ismeretlen alkotója egyfajta időutazásban részesít bennünket. Az 1831-es évet megelőző négy centenáriumra különféle, korhű ruházatban megjelenő párok utalnak (például férfi lovagi páncélban, nő hosszú selyemruhában 1531-ből), s megjelenik a jövő víziója is, könnyű és szellős, leginkább múlt századi strandruhára emlékeztető öltözet képében.

Várkonyi György kurátor felhívásában "nem is a témát, hanem a műfajt, ehhez kapcsolódóan a standard méretet és formátumot" ajánlotta a tizenkét férfiművész figyelmébe, akik aztán vagy megfogadták ezt, vagy nem. Ez utóbbi még nem lenne baj, ha nem éreznénk például a formakövetést öncélúnak (Szurcsik József), az utalásokat bennfentesnek (Pinczehelyi Sándor), a narratív sorozatba beemelt céltáblát túlságosan direkt megoldásnak (Somody Péter). Ha két különböző kor művészi párbajának tekintjük a kiállítást, nem biztos, hogy a "lövésváltásból" feltétlenül a kortársak kerülnek ki győztesen. Mert hiába az irónia és a távolságtartás vagy a voltaképpen következetes rendezés, ha a végeredmény mégiscsak széttartó ötletparádénak tűnik. Nem mintha nem szerepelnének kifejezetten szellemes művek is. Ilyen feLugossy László Célterítése, amely egy függőlegesen felállított asztallapnak tűnik (hommage a Daniel Spoerri), csak éppen az ezüsttálcákon sarokreszelő, mosogatólefolyó-szűrő, szivacs és szögesdrót-darabka található, vagy Kicsiny Balázs festménye, melyen egy végvári vitézre emlékeztető és céltáblába rajzolt alak oldalába egy óriási szigony fúródik (Céltalan áldozat).

A kiállítás legjobb munkái Böröcz Andrástól származnak. Egyik rajzán a nyílvesszőkkel átlőtt Szent Sebestyén kínzóinak "ajánl fel" egyéb, gyilkolásra alkalmas eszközöket (kalapácsot, dugóhúzót, lázmérőt és fogkefét), ceruzákból összeálló apró dobozkájában (Célszínpad Szent Sebestyénnel) pedig a vértanú ceruzaszobra egy papírasztalka társaságában látható. A kinyitható oltárképre hasonlító mű groteszk feldolgozása a mártír történetének, csak itt a parányi nyilacskák nemcsak az íjászok védőszentjébe, hanem az asztalon álló üvegbe is belefúródnak. Ezt valamelyik hű lövész alaposan elnézte.

Budapest Kiállítóterem, Bp. V., Szabad sajtó u. 5. Nyitva: július 5-ig, kedd-vasárnap 10-18.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.