Időről időre találkozhatunk olyan tematikus kiállításokkal, ahol a kortárs művészet egy-egy, kifejezésmódjától idegen tárgytípussal kokettál. Így volt ez például 2006-ban a Godot Galéria által szervezett tárlaton, ahol a felkért művészek nyakkendőkre festettek, vagy 2008 elején a VAM Design Center Fazonigazítás című kiállításán, ahol a kurátor értéktelen hamisítványokat bocsátott az alkotók rendelkezésére. A XIX. és XXI. századi lőtáblák Magyarországról alcímű anyag - amelyet tavaly mutattak be a pécsi Janus Pannonius Múzeumban - egy kevéssé ismert képtípust állít a középpontba, a lövészegyletek életéhez kapcsolódó, megrendelésre készült, leginkább helytörténeti gyűjteményekben megtalálható lőtáblákat.
Maga a céllövészet Magyarországon az 1700-as években terjedt el, elsősorban abból a célból, hogy katonai kiképzés híján a lakosok is alkalmasak legyenek városuk megvédésére, a fővárosban pedig azért, mert a bécsi udvar kifejezetten támogatta a labanc érzelműnek tartott Buda és Pest céllövészeti ismereteinek elmélyítését. Míg kezdetben a lövészet a városlakók kötelezettsége volt (az előírás szerint hetente egyszer minden új polgárnak gyakorolnia kellett), a lövöldék a XIX. századtól a társasági élet egyik legfontosabb színterévé váltak, egymást követték a lövészbálok, lövészestélyek, lövészünnepek és lövészlátogatások (ekkor az adott lövészegylet felkerekedett, hogy összemérje teljesítményét egy másik város muskétásklubjával). Maguk a lövöldeépületek két részből álltak, az egyikben vendéglő vagy étterem üzemelt, s a másikban, az oszlopos folyosóval tagolt lőcsarnokban folyt a zajos vetélkedés. A lövöldék végzetét is ez, a környező lakosok nyugalmát megzavaró hangszennyezés okozta (hűlt helyükre utcanevek emlékeztetnek Egerben, Cegléden, Székesfehérváron, Kaposváron vagy Budapesten, a VI-VII. kerület határán), s az 1903-ban Szemere Miklós pestszentlőrinci birtokán emelt épületegyüttes első része (a vendéglő) is csak azért élte túl az utóbbi ötven évet, mert a helyére emelt strandfürdő öltözőként hasznosította.
A kiállításon nyolc darab, a bajai Türr István Múzeum gyűjteményéből kölcsönzött és az 1830-as években készült lőtábla szerepel, s az anonim alkotóktól származó festmények közül kettőn is tanulmányozható a lövölde szerkezete és az egylettagok (és csatolt részeik) mulatozása. S bár e - többnyire német feliratú - művek igen tanulságosak kultúrantropológiai, viselettörténeti vagy művészetszociológiai szempontból, mégis sokkal fontosabb és érdekesebb az a tény, hogy mentesek a korszak "magas művészetének" ikonográfiai és stiláris megkötöttségeitől, így gyakran lenyűgözően szabad és váratlan ábrázolási formákat fedezhetünk fel. Ezek a művek nem lőtáblaként funkcionáltak, hanem helyi és feltehetően mulatságos, de mára már szükségszerűen elhalványult események felidézésére (például Johann Arno rejtélyes "szeglövésének" emléktáblája), miközben megjelenésükben mégis a kör alakú lőlap formát imitálják, és mindegyiken megjelenik egy valódi, a táblából kivágott középkör is. Nem bumfordiak, hanem bájosak, s mivel egy kifejezetten férfias "szubkultúra" lenyomatai, gyakran élnek nyílt vagy bújtatott szexuális utalással is. Például az egyetlen magyar nyelvű táblán - melyen a célkeresztben egy oszlopra állított, lángoló és vörös szív látható egy nyilát felénk emelő, virágdíszes alak társaságában - ez a kissé döccenős szöveg olvasható: "A Lövészkar ez Ünnepre / Itt nyújtván ajándékát / Meghívta a pajkos Ámort / Nyíllal űzni játékát / Czélra-czélra hű Lövész! / Itt nyersz, ha szíved elvész!" Ignatz Albricht lőtáblájának ismeretlen alkotója egyfajta időutazásban részesít bennünket. Az 1831-es évet megelőző négy centenáriumra különféle, korhű ruházatban megjelenő párok utalnak (például férfi lovagi páncélban, nő hosszú selyemruhában 1531-ből), s megjelenik a jövő víziója is, könnyű és szellős, leginkább múlt századi strandruhára emlékeztető öltözet képében.
Várkonyi György kurátor felhívásában "nem is a témát, hanem a műfajt, ehhez kapcsolódóan a standard méretet és formátumot" ajánlotta a tizenkét férfiművész figyelmébe, akik aztán vagy megfogadták ezt, vagy nem. Ez utóbbi még nem lenne baj, ha nem éreznénk például a formakövetést öncélúnak (Szurcsik József), az utalásokat bennfentesnek (Pinczehelyi Sándor), a narratív sorozatba beemelt céltáblát túlságosan direkt megoldásnak (Somody Péter). Ha két különböző kor művészi párbajának tekintjük a kiállítást, nem biztos, hogy a "lövésváltásból" feltétlenül a kortársak kerülnek ki győztesen. Mert hiába az irónia és a távolságtartás vagy a voltaképpen következetes rendezés, ha a végeredmény mégiscsak széttartó ötletparádénak tűnik. Nem mintha nem szerepelnének kifejezetten szellemes művek is. Ilyen feLugossy László Célterítése, amely egy függőlegesen felállított asztallapnak tűnik (hommage a Daniel Spoerri), csak éppen az ezüsttálcákon sarokreszelő, mosogatólefolyó-szűrő, szivacs és szögesdrót-darabka található, vagy Kicsiny Balázs festménye, melyen egy végvári vitézre emlékeztető és céltáblába rajzolt alak oldalába egy óriási szigony fúródik (Céltalan áldozat).
A kiállítás legjobb munkái Böröcz Andrástól származnak. Egyik rajzán a nyílvesszőkkel átlőtt Szent Sebestyén kínzóinak "ajánl fel" egyéb, gyilkolásra alkalmas eszközöket (kalapácsot, dugóhúzót, lázmérőt és fogkefét), ceruzákból összeálló apró dobozkájában (Célszínpad Szent Sebestyénnel) pedig a vértanú ceruzaszobra egy papírasztalka társaságában látható. A kinyitható oltárképre hasonlító mű groteszk feldolgozása a mártír történetének, csak itt a parányi nyilacskák nemcsak az íjászok védőszentjébe, hanem az asztalon álló üvegbe is belefúródnak. Ezt valamelyik hű lövész alaposan elnézte.
Budapest Kiállítóterem, Bp. V., Szabad sajtó u. 5. Nyitva: július 5-ig, kedd-vasárnap 10-18.
