Aki valaha járt Berlinben, átérezhette a középpont hiányát, azt, hogy ez a város valójában szinte átláthatatlanul sok enklávéból áll, melyek között a teret üres vagy éppen lepattant ipari épületekkel teleszórt zónák, vasúti sínek, föld feletti U- és S-bahn-járatok, váratlanul előbukkanó kiskertzárványok szabdalják szét, s hogy ez a szakadozott városszövet mindig képes új és új meglepetést okozni. "Berlin az ellentmondásos történelem, ellentmondásos mértékek, formák és terek lelkesítő montázsa"- mondta Daniel Libeskind, az 1999-ben megépült berlini Zsidó Múzeum építésze. Olyan város, amelyben minduntalan felfeslik a történelem szövete, s láthatóvá válnak azok a különböző szerepek, melyeket a város időről időre betöltött. Ahogy Kerékgyártó Béla, a kötet szerkesztője írja, a brandenburgi tartományi központ kiemelkedése az 1700-as években kezdődött; kezdetben Poroszország fővárosa, a birodalom egyesítése után német császári központ, a XX. század elején modern világváros, Hitler vízióiban és építészeti elképzeléseiben világfőváros volt, a II. világháború után pedig egészen a fal 1989-es ledöntéséig a kettéosztott város abszurd szerepét töltötte be.
A tanulmánygyűjtemény egy előadás-sorozat hozadéka, így bármilyen érdekfeszítő, mégis magán viseli ennek hátrányait. Mivel egyes tervezett írások nem készültek el, nem kapunk teljes képet a városról (fájóan hiányzik egy elemzés például a város XVIII. századi vámhatárát "újrahasznosító" berlini fal urbanisztikai szerepéről), a képanyag szűkösségén nem feltétlenül segítenek az irodalomjegyzékben jelzett hivatkozások, a közölt tanulmányok színvonala pedig egyenetlen - egy részük az iskolai prezentációs formát követi, s akad olyan, amelyik oly mértékben szakmai, hogy csak erős idegzetű építészhallgatóknak ajánlott. Az összkép mégis továbbgondolandó és izgalmas.
Egy marginális épülettípus, a passzázs kapcsán elmélázhatunk az áruházak vagy a mostanság oly divatos bevásárlóközpontok közötti összefüggésekről, a "velünk élő történelem" gondolatát követve például a Friedrichstrassenpassage további sorsáról - a félig lebombázott épületben ma a házfoglalók egyik első csoportjának kommercializálódott "jogutódja", a Tacheles művészeti központ üzemel -, s arról, hogy vajon miért is vegetál még mindig egyetlen passzázsunk, a budapesti Párizsi udvar. Rácsodálkozhatunk, hogy nem előzmény nélküli a Hitler által megálmodott megalomán városátépítési terv, a Germánia, s hogy a vezérnek köszönheti Berlin, hogy folyópartjai és nagy zöldterületei a mai napig beépítetlenül maradtak. Az egyik legérdekesebb elemzés éppen a Harmadik Birodalom építészeti programja nyomán mutat rá arra, hogy az építészet politikai erő is egyben - a túlzott méretek, a reprezentatív és szakrális, s egyben színpad- és díszletszerű épületek valójában olyan erőt sugárzó fegyverek, melyek hatására az egyéniség és az egyediség szükségszerűen feloldódik a megfélemlített és hipnotizált tömeglétben. Irigykedve konstatálhatjuk, hogy a szinte porig rombolt város nyugati részének újjáépítésekor éppen a múlttal való szembenézés jegyében, majd az egyesülés után a város szövetének helyreállításakor milyen különböző és nyilvánosan megvitatott stratégiákat alkalmaztak, hogy a városvezetők, az építészek és a lakók érdekei miként csaptak, majd jobb esetben csiszolódtak össze az urbanisztikai elképzelések, tervek és vágyak alapján. Hogy miként képes egy kormányzati épület - a Bonnba költöztetett parlament, majd a "helyreállított" Reichstag - a demokratikus és átlátható döntésfolyamatot reprezentálni, s hogy milyen fontos szerepük van egyes negyedek (például Kreuzberg) esetében a bázisdemokrácián alapuló, a lakók igényeit szem előtt tartó megoldásoknak. (Az ebből a szempontból is sajnos igen elmaradott Budapesten üdítő kivétel a szlömösödő VIII. kerületi Magdolna-negyedben tavaly átadott, volt kesztyűgyárból kialakított kulturális központ épülete.)
Kitűnő elemzés olvasható a háború utáni - a házak díszítőelemeit eltüntető - homogenizáló újjáépítések ellenében létrejött mozgalom, az alternatív megoldásokat felvonultató Nemzetközi Építészeti Kiállítások (IBA) történetéről, továbbá arról, hogy milyen befektetői/építészeti/várostervezési szempontok ütköztek össze 1989 után az egyik leendő városközpont, a Potsdamer Platz helyreállításával/újjáépítésével vagy a kelet-berlini építészeti örökséggel kapcsolatban. Ez utóbbi vitában olyan elvek küzdöttek meg, mint a kolonizáció versus identitás (gondoljunk csak a kelet-berlini Köztársasági Palota lebontásával kapcsolatos dühödt konfliktusokra), a történelmi szimulációs modell (elrettentő magyar példa az Újlak városrész Patyomkin-faluvá züllesztése) és a strukturális rekonstrukció, melynek során nem egyes épületek, hanem az épülettömbök által megteremthető kommunális térképzet válik elsődlegessé.
A kötet legnagyobb erénye mégis az, hogy a Berlin urbanisztikai feltérképezésében tapasztalható hiányok további kutakodásra csábítják az olvasót, aki ezután talán értőbb szemmel fordul fővárosunk épületei felé is. A szürkeség panoptikuma mögött itt is sok-sok réteg rejtőzik - s a mi történelmünk is van olyan terhelt, hogy akár egyes épületek kapcsán beszéljünk róla.
Typotex, 2008, 352 oldal, 4800 Ft
