Kiállítás - Sztárok a köbön - Anton Corbijn: Munka

Zene

Gyaníthatóan jót tesz majd a Ludwig Múzeum látogatottságának a holland fotográfus több mint harminc évet felölelő retrospektív kiállítása. Corbijnt ugyanis még azok is ismerhetik, akik nem is hallottak a nevéről - például annak a népes csoportnak a tagjai, akik 1990 körül rendszeresen fogyasztották a Music Televison videoklipjeit, vagy azok, akik intenzíven érdeklődnek a kortárs rock-pop-dzsessz-alternatív zenei mátrix iránt. Corbijn képi világa jelenik meg például a Joy Division 1988-as Atmosphere című klipjében, fotója John Lee Hooker Chill out vagy Nick Cave Henry's Dream című albumán, s a kiállítás láttán a Depeche Mode-rajongóknak is fel kell ismerniük, hogy a zenekar valószínűleg nem igazán futott volna be Corbijn imázsképzése nélkül. Továbbá a sztárok iránt mindig is fogékony közönségréteg egy helyen találkozhat kedvencei portréjával, híres zenészekkel, színészekkel, rendezőkkel, írókkal, sportolókkal vagy modellekkel; csak a nevek felsorolásával kitölthetnénk az oldalt.

Gyaníthatóan jót tesz majd a Ludwig Múzeum látogatottságának a holland fotográfus több mint harminc évet felölelő retrospektív kiállítása. Corbijnt ugyanis még azok is ismerhetik, akik nem is hallottak a nevéről - például annak a népes csoportnak a tagjai, akik 1990 körül rendszeresen fogyasztották a Music Televison videoklipjeit, vagy azok, akik intenzíven érdeklődnek a kortárs rock-pop-dzsessz-alternatív zenei mátrix iránt. Corbijn képi világa jelenik meg például a Joy Division 1988-as Atmosphere című klipjében, fotója John Lee Hooker Chill out vagy Nick Cave Henry's Dream című albumán, s a kiállítás láttán a Depeche Mode-rajongóknak is fel kell ismerniük, hogy a zenekar valószínűleg nem igazán futott volna be Corbijn imázsképzése nélkül. Továbbá a sztárok iránt mindig is fogékony közönségréteg egy helyen találkozhat kedvencei portréjával, híres zenészekkel, színészekkel, rendezőkkel, írókkal, sportolókkal vagy modellekkel; csak a nevek felsorolásával kitölthetnénk az oldalt.

Tagadhatatlan, hogy érdekes más fénytörésben látni a képek modelljeit - Pavarotti például valami orosz anarchista terroristára emlékeztet a cári időkből, a Kraftwerk együttes tagjai hangsúlyozottan viaszbáboknak tűnnek, Allen Ginsberg pedig mintha az idős Freudra hasonlítana -, de izgalmasabbnak tűnik azt vizsgálni, hogy valójában mi adja a művész fotóinak egyediségét. Corbijn nem tanult fényképész, tizenévesen "csupán" azért kezdett el fotózni, hogy leküzdje szégyenlősségét, és közel kerülhessen a zenészekhez. A kapcsolatteremtéshez apja fekete-fehér gépét vette kölcsön, s munkáiban szinte a mai napig ez a színvilág dominál, bár egy speciális polaroid filmre, polachromra színes felvételeket is készített. A korai, 1975 és 1988 között készült (és a Famouz című könyvében megjelent) képek inkább dokumentumjellegűek, de a műveken átüt a személyes kapcsolat, a fotós figyelme és érdeklődése. A hírességek egyszerre tűnnek mesterséges idolnak és embernek, s miközben közel kerülnek a nézőhöz, mégis megfoghatatlanok maradnak. Corbijn képei nem kapcsolódnak ahhoz a vonulathoz, amikor lehántódik az ideálról a mesterséges máz, és ott áll előttünk a kitüntetett személy közönségesen és mindennapian, mintegy "alsógatyában" - még az ágyékkötőben álldogáló David Bowie-t ábrázoló fotóról sem mondható, hogy a modell feladná a megközelíthetetlenség varázsát. Nem a totális demisztifikáció izgatja, hanem a sztárságból fakadó szerepek felülírása; mindezt úgy éri el, hogy a szinte közvetlen, testi közelségbe kerülő modelleket homályosan és szemcsésen, eltávolítva mutatja. A kilencvenes években készült - s általa barna képeknek nevezett - Star Trek sorozatban nemcsak különleges technikát alkalmaz - a light-developernek nevezett előhívó fokozza az árnyalatok intenzitását -, hanem oly módon láttatja a közelképekben feltűnő alakokat, hogy azok valószerűtlenül másnak, már-már idegennek tűnnek (a szmokingos Gérard Depardieu például erősen emlékeztet egy másnapos bárzenészre).

Corbijn vizsgálatának tárgyait nagy érdeklődés kíséri, s ezt az igényt szolgálja ki (vagy generálja?) az ellesett pillanatokra, kínos jelenetekre vagy sminkeletlen sztárokra éhes bulvármédia. A "vetélytárs" kíméletlen nyomulására a művész álpaparazzo képekkel válaszolt. Az életművében kék fotókként szereplő 33 Still Lives sorozat (1997-2000) képei a "lesifotókból" áradó esetlegességet, komponálatlanságot és a vakuvillanást imitálják, miközben valójában gondosan megrendezettek. A kékes műfényben derengő és plakátméretre nagyított fotók (Mel Gibson egy lakókocsiban fekvőtámaszozik, Robert De Niro egy bárban kávét iszik, Johnny Depp telefonál) nem létező filmekből vett jelenetekre emlékeztetnek, sőt a hamis dokumentumképek némelyikét létező film inspirálta. E köztes képek nézegetése közben a néző elgondolkodhat hamis és igaz, szerep és valóság furcsa viszonyáról, továbbá arról, hogy ellentétben a képeken feltűnő, képességeik miatt kiemelkedő sztárokkal (Patti Smith, Miles Davis, Iggy Pop, Mick Jagger, Nick Cave, Tom Waits, Lou Reed), Magyarországon miért is ünneplik istenként a leginkább retardált manírjaikkal kitűnő celebeket.

A percemberekként létező senkikkel ugyanis nem lehet azonosulni, ellentétben a valódi sztárokkal, akik mintát és igazodási pontot is kínálnak a rajongóknak. A Ludwig Múzeumban látható anyagból a legérdekesebb az a.somebody című sorozat, amely éppen ezt, a külsőséges identitás átruházhatóságnak kérdését járja körül. 2001-2002-ben Corbijn visszatért szülővárosába, a Hollandia déli részén elhelyezkedő Strijen szigetére, ahol sajátos szerepjátékba kezdett: magára öltötte azoknak a (már halott) művészeknek az arcvonásait és ruházatát, akiket fiatalkorában csodált. A cél nem a tökéletes imitáció volt, hiszen a képeken egyrészt látszik, hogy a felvételt erős maszkírozás előzte meg (így jelenik meg mint "Frank Zappa" vagy "Jimi Hendrix"), másrészt az átlényegülés gyakran csak jelzésszerű (Freddy Mercuryt bőrkabátban és álbajuszban, Bob Marleyt rasztahajjal és a jellegzetes sapkában "támasztja fel"). E munkákban egymásra vetül a protestáns lelkészcsaládjától örökölt megszállott hit a halál utáni életben, és a mániákus rajongók által istenként tisztelt s ezért az utánzásban vagy a "sztárkegytárgyak" gyűjtögetésében kimerülő áhítat - egyfajta furcsa, szomorkás, egyszerre humoros és mégis filozofikus megvilágításban. Bár ha nagyon rosszmájúak akarnánk lenni, azt is mondhatnánk, hogy ezekkel az álcaképekkel Corbijn maga is részévé vált a sztárok népes világának.

Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum, megtekinthető július 5-ig.

Neked ajánljuk

Grandiózus pamparamm

Raffaello 1514-ben befejezett freskóján I. Leó pápa és Attila néz farkasszemet egymással. Míg az egyházfő felett Szent Péter és Szent Pál levitál, a hun lovak riadtan szökellnek hátra, a barbár küldöttség pedig megretten a keresztény Isten jelenlététől.

Vivát!

Ha azt mondjuk, hogy augusztus 20. Magyarországon immár hagyományosan a nagy fővárosi falunap izzadmányos ünnepe, a színes, szagos, hangos talmi kunsztstüklik, égbe lőtt hamburgerek rajongóinak nagy találkozója, amikor megnyílnak a főváros csak erre az alkalomra tartogatott csodái az egymás sarkára hágni, falkában élvezkedni imádó tömegek előtt, akkor nyilvánvalóan lenézzük a vidéket, a vidékieket, a városi alacsonyabb néposztá­lyo­kat, mindenkit, aki úgymond felutazott, aki szembejön, s nincs kalap a fején.

Bármilyen szakos

Az elmúlt napokban több felől hallottuk rebesgetni – és nemcsak tanároktól, szülőktől, hanem tankerületi szakelemektől is –, hogy a kormány az ősszel a koronavírus-járvány újabb hullámára hivatkozva online oktatást rendel el. Néhány nappal ezelőtt Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő is erről posztolt a közösségi oldalán, mi több, szerinte már „főispáni hivatalból” is érkezett ilyen értelmű szóbeli jelzés. A képviselő „teljesen életszerűnek” nevezi e lehetőséget, ámbár némi kétkedés is kiérződik soraiból.

Nadrágszíj a függönyre

Nem hirtelen támadtak és nem is múlnak el egyhamar a színházi szakma gazdasági nehézségei. A független, az önkormányzati és az állami fenntartású teátrumok növekvő rezsiárakkal és csökkenő nézőszámmal számolnak, de a jegyárakon senki sem mer nagyot emelni.

„Ha nem dicsérnek”

Urbán András előadásaiban láthattuk először itthon, aztán egyre több darabban tűnt fel. Nagyabonyi Emese újvidéki színésznővel a hazai és vajdasági színjátszás közötti különbségekről, a pálya nehézségeiről és a megtett útról beszéltünk.

A pimasz légy

A nemzetközi jog alapja az államok szuverén egyenlősége. Ebből adódóan bármely állam nemzetközi kapcsolataiban szinte semmi sem történhet annak kifejezett hozzájárulása, azaz szavazata nélkül. Kende Tamás írása az uniós magyar vétók margójára.

Haptákban

A kormány 52 milliárdos bérfejlesztést jelentett be, amelyből a rendőrök is részesülnek. Ez komoly emelés, de kérdés, hogy hosszú távon megállítja-e az állomány csökkenését.

Lombjuk se rezzen

A közelmúltban a mindenféle szükséghelyzetre hivatkozva született, s nagy szakmai felháborodást kiváltó kormányrendelet az egyéb szempontból is sérülékeny erdőállományban könnyítené meg a fakivágást. Nem véletlenül.

„Ötven százalék!”

Évek óta 25 ezer szakdolgozó hiányzik a magyar egészségügyi rendszerből, és ha nem jön érdemi változás, 2023 januárjára ötszörös lesz a különbség az orvosok és a szakdolgozók bére között. A MESZK javaslatcsomagot küldött az államtitkárságnak, és bízik a párbeszédben, a mielőbbi béremelésben.

Nagykapu

Aj Vej-vej következetesen és mindenáron, minden megnyilatkozásával, ideértve a műalkotásait is, az emberi szabadságról, mint alapvető jogról beszél. Nála nincs kiskapu és mellékzönge: az üzenet a kezdetek óta ugyanaz. A kifejezési formák változtak, azok is szervesen egymásból építkezve.