Gyaníthatóan jót tesz majd a Ludwig Múzeum látogatottságának a holland fotográfus több mint harminc évet felölelő retrospektív kiállítása. Corbijnt ugyanis még azok is ismerhetik, akik nem is hallottak a nevéről - például annak a népes csoportnak a tagjai, akik 1990 körül rendszeresen fogyasztották a Music Televison videoklipjeit, vagy azok, akik intenzíven érdeklődnek a kortárs rock-pop-dzsessz-alternatív zenei mátrix iránt. Corbijn képi világa jelenik meg például a Joy Division 1988-as Atmosphere című klipjében, fotója John Lee Hooker Chill out vagy Nick Cave Henry's Dream című albumán, s a kiállítás láttán a Depeche Mode-rajongóknak is fel kell ismerniük, hogy a zenekar valószínűleg nem igazán futott volna be Corbijn imázsképzése nélkül. Továbbá a sztárok iránt mindig is fogékony közönségréteg egy helyen találkozhat kedvencei portréjával, híres zenészekkel, színészekkel, rendezőkkel, írókkal, sportolókkal vagy modellekkel; csak a nevek felsorolásával kitölthetnénk az oldalt.
Tagadhatatlan, hogy érdekes más fénytörésben látni a képek modelljeit - Pavarotti például valami orosz anarchista terroristára emlékeztet a cári időkből, a Kraftwerk együttes tagjai hangsúlyozottan viaszbáboknak tűnnek, Allen Ginsberg pedig mintha az idős Freudra hasonlítana -, de izgalmasabbnak tűnik azt vizsgálni, hogy valójában mi adja a művész fotóinak egyediségét. Corbijn nem tanult fényképész, tizenévesen "csupán" azért kezdett el fotózni, hogy leküzdje szégyenlősségét, és közel kerülhessen a zenészekhez. A kapcsolatteremtéshez apja fekete-fehér gépét vette kölcsön, s munkáiban szinte a mai napig ez a színvilág dominál, bár egy speciális polaroid filmre, polachromra színes felvételeket is készített. A korai, 1975 és 1988 között készült (és a Famouz című könyvében megjelent) képek inkább dokumentumjellegűek, de a műveken átüt a személyes kapcsolat, a fotós figyelme és érdeklődése. A hírességek egyszerre tűnnek mesterséges idolnak és embernek, s miközben közel kerülnek a nézőhöz, mégis megfoghatatlanok maradnak. Corbijn képei nem kapcsolódnak ahhoz a vonulathoz, amikor lehántódik az ideálról a mesterséges máz, és ott áll előttünk a kitüntetett személy közönségesen és mindennapian, mintegy "alsógatyában" - még az ágyékkötőben álldogáló David Bowie-t ábrázoló fotóról sem mondható, hogy a modell feladná a megközelíthetetlenség varázsát. Nem a totális demisztifikáció izgatja, hanem a sztárságból fakadó szerepek felülírása; mindezt úgy éri el, hogy a szinte közvetlen, testi közelségbe kerülő modelleket homályosan és szemcsésen, eltávolítva mutatja. A kilencvenes években készült - s általa barna képeknek nevezett - Star Trek sorozatban nemcsak különleges technikát alkalmaz - a light-developernek nevezett előhívó fokozza az árnyalatok intenzitását -, hanem oly módon láttatja a közelképekben feltűnő alakokat, hogy azok valószerűtlenül másnak, már-már idegennek tűnnek (a szmokingos Gérard Depardieu például erősen emlékeztet egy másnapos bárzenészre).
Corbijn vizsgálatának tárgyait nagy érdeklődés kíséri, s ezt az igényt szolgálja ki (vagy generálja?) az ellesett pillanatokra, kínos jelenetekre vagy sminkeletlen sztárokra éhes bulvármédia. A "vetélytárs" kíméletlen nyomulására a művész álpaparazzo képekkel válaszolt. Az életművében kék fotókként szereplő 33 Still Lives sorozat (1997-2000) képei a "lesifotókból" áradó esetlegességet, komponálatlanságot és a vakuvillanást imitálják, miközben valójában gondosan megrendezettek. A kékes műfényben derengő és plakátméretre nagyított fotók (Mel Gibson egy lakókocsiban fekvőtámaszozik, Robert De Niro egy bárban kávét iszik, Johnny Depp telefonál) nem létező filmekből vett jelenetekre emlékeztetnek, sőt a hamis dokumentumképek némelyikét létező film inspirálta. E köztes képek nézegetése közben a néző elgondolkodhat hamis és igaz, szerep és valóság furcsa viszonyáról, továbbá arról, hogy ellentétben a képeken feltűnő, képességeik miatt kiemelkedő sztárokkal (Patti Smith, Miles Davis, Iggy Pop, Mick Jagger, Nick Cave, Tom Waits, Lou Reed), Magyarországon miért is ünneplik istenként a leginkább retardált manírjaikkal kitűnő celebeket.
A percemberekként létező senkikkel ugyanis nem lehet azonosulni, ellentétben a valódi sztárokkal, akik mintát és igazodási pontot is kínálnak a rajongóknak. A Ludwig Múzeumban látható anyagból a legérdekesebb az a.somebody című sorozat, amely éppen ezt, a külsőséges identitás átruházhatóságnak kérdését járja körül. 2001-2002-ben Corbijn visszatért szülővárosába, a Hollandia déli részén elhelyezkedő Strijen szigetére, ahol sajátos szerepjátékba kezdett: magára öltötte azoknak a (már halott) művészeknek az arcvonásait és ruházatát, akiket fiatalkorában csodált. A cél nem a tökéletes imitáció volt, hiszen a képeken egyrészt látszik, hogy a felvételt erős maszkírozás előzte meg (így jelenik meg mint "Frank Zappa" vagy "Jimi Hendrix"), másrészt az átlényegülés gyakran csak jelzésszerű (Freddy Mercuryt bőrkabátban és álbajuszban, Bob Marleyt rasztahajjal és a jellegzetes sapkában "támasztja fel"). E munkákban egymásra vetül a protestáns lelkészcsaládjától örökölt megszállott hit a halál utáni életben, és a mániákus rajongók által istenként tisztelt s ezért az utánzásban vagy a "sztárkegytárgyak" gyűjtögetésében kimerülő áhítat - egyfajta furcsa, szomorkás, egyszerre humoros és mégis filozofikus megvilágításban. Bár ha nagyon rosszmájúak akarnánk lenni, azt is mondhatnánk, hogy ezekkel az álcaképekkel Corbijn maga is részévé vált a sztárok népes világának.
Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum, megtekinthető július 5-ig.
