Kiállítás - Sztárok a köbön - Anton Corbijn: Munka

Zene

Gyaníthatóan jót tesz majd a Ludwig Múzeum látogatottságának a holland fotográfus több mint harminc évet felölelő retrospektív kiállítása. Corbijnt ugyanis még azok is ismerhetik, akik nem is hallottak a nevéről - például annak a népes csoportnak a tagjai, akik 1990 körül rendszeresen fogyasztották a Music Televison videoklipjeit, vagy azok, akik intenzíven érdeklődnek a kortárs rock-pop-dzsessz-alternatív zenei mátrix iránt. Corbijn képi világa jelenik meg például a Joy Division 1988-as Atmosphere című klipjében, fotója John Lee Hooker Chill out vagy Nick Cave Henry's Dream című albumán, s a kiállítás láttán a Depeche Mode-rajongóknak is fel kell ismerniük, hogy a zenekar valószínűleg nem igazán futott volna be Corbijn imázsképzése nélkül. Továbbá a sztárok iránt mindig is fogékony közönségréteg egy helyen találkozhat kedvencei portréjával, híres zenészekkel, színészekkel, rendezőkkel, írókkal, sportolókkal vagy modellekkel; csak a nevek felsorolásával kitölthetnénk az oldalt.

Gyaníthatóan jót tesz majd a Ludwig Múzeum látogatottságának a holland fotográfus több mint harminc évet felölelő retrospektív kiállítása. Corbijnt ugyanis még azok is ismerhetik, akik nem is hallottak a nevéről - például annak a népes csoportnak a tagjai, akik 1990 körül rendszeresen fogyasztották a Music Televison videoklipjeit, vagy azok, akik intenzíven érdeklődnek a kortárs rock-pop-dzsessz-alternatív zenei mátrix iránt. Corbijn képi világa jelenik meg például a Joy Division 1988-as Atmosphere című klipjében, fotója John Lee Hooker Chill out vagy Nick Cave Henry's Dream című albumán, s a kiállítás láttán a Depeche Mode-rajongóknak is fel kell ismerniük, hogy a zenekar valószínűleg nem igazán futott volna be Corbijn imázsképzése nélkül. Továbbá a sztárok iránt mindig is fogékony közönségréteg egy helyen találkozhat kedvencei portréjával, híres zenészekkel, színészekkel, rendezőkkel, írókkal, sportolókkal vagy modellekkel; csak a nevek felsorolásával kitölthetnénk az oldalt.

Tagadhatatlan, hogy érdekes más fénytörésben látni a képek modelljeit - Pavarotti például valami orosz anarchista terroristára emlékeztet a cári időkből, a Kraftwerk együttes tagjai hangsúlyozottan viaszbáboknak tűnnek, Allen Ginsberg pedig mintha az idős Freudra hasonlítana -, de izgalmasabbnak tűnik azt vizsgálni, hogy valójában mi adja a művész fotóinak egyediségét. Corbijn nem tanult fényképész, tizenévesen "csupán" azért kezdett el fotózni, hogy leküzdje szégyenlősségét, és közel kerülhessen a zenészekhez. A kapcsolatteremtéshez apja fekete-fehér gépét vette kölcsön, s munkáiban szinte a mai napig ez a színvilág dominál, bár egy speciális polaroid filmre, polachromra színes felvételeket is készített. A korai, 1975 és 1988 között készült (és a Famouz című könyvében megjelent) képek inkább dokumentumjellegűek, de a műveken átüt a személyes kapcsolat, a fotós figyelme és érdeklődése. A hírességek egyszerre tűnnek mesterséges idolnak és embernek, s miközben közel kerülnek a nézőhöz, mégis megfoghatatlanok maradnak. Corbijn képei nem kapcsolódnak ahhoz a vonulathoz, amikor lehántódik az ideálról a mesterséges máz, és ott áll előttünk a kitüntetett személy közönségesen és mindennapian, mintegy "alsógatyában" - még az ágyékkötőben álldogáló David Bowie-t ábrázoló fotóról sem mondható, hogy a modell feladná a megközelíthetetlenség varázsát. Nem a totális demisztifikáció izgatja, hanem a sztárságból fakadó szerepek felülírása; mindezt úgy éri el, hogy a szinte közvetlen, testi közelségbe kerülő modelleket homályosan és szemcsésen, eltávolítva mutatja. A kilencvenes években készült - s általa barna képeknek nevezett - Star Trek sorozatban nemcsak különleges technikát alkalmaz - a light-developernek nevezett előhívó fokozza az árnyalatok intenzitását -, hanem oly módon láttatja a közelképekben feltűnő alakokat, hogy azok valószerűtlenül másnak, már-már idegennek tűnnek (a szmokingos Gérard Depardieu például erősen emlékeztet egy másnapos bárzenészre).

Corbijn vizsgálatának tárgyait nagy érdeklődés kíséri, s ezt az igényt szolgálja ki (vagy generálja?) az ellesett pillanatokra, kínos jelenetekre vagy sminkeletlen sztárokra éhes bulvármédia. A "vetélytárs" kíméletlen nyomulására a művész álpaparazzo képekkel válaszolt. Az életművében kék fotókként szereplő 33 Still Lives sorozat (1997-2000) képei a "lesifotókból" áradó esetlegességet, komponálatlanságot és a vakuvillanást imitálják, miközben valójában gondosan megrendezettek. A kékes műfényben derengő és plakátméretre nagyított fotók (Mel Gibson egy lakókocsiban fekvőtámaszozik, Robert De Niro egy bárban kávét iszik, Johnny Depp telefonál) nem létező filmekből vett jelenetekre emlékeztetnek, sőt a hamis dokumentumképek némelyikét létező film inspirálta. E köztes képek nézegetése közben a néző elgondolkodhat hamis és igaz, szerep és valóság furcsa viszonyáról, továbbá arról, hogy ellentétben a képeken feltűnő, képességeik miatt kiemelkedő sztárokkal (Patti Smith, Miles Davis, Iggy Pop, Mick Jagger, Nick Cave, Tom Waits, Lou Reed), Magyarországon miért is ünneplik istenként a leginkább retardált manírjaikkal kitűnő celebeket.

A percemberekként létező senkikkel ugyanis nem lehet azonosulni, ellentétben a valódi sztárokkal, akik mintát és igazodási pontot is kínálnak a rajongóknak. A Ludwig Múzeumban látható anyagból a legérdekesebb az a.somebody című sorozat, amely éppen ezt, a külsőséges identitás átruházhatóságnak kérdését járja körül. 2001-2002-ben Corbijn visszatért szülővárosába, a Hollandia déli részén elhelyezkedő Strijen szigetére, ahol sajátos szerepjátékba kezdett: magára öltötte azoknak a (már halott) művészeknek az arcvonásait és ruházatát, akiket fiatalkorában csodált. A cél nem a tökéletes imitáció volt, hiszen a képeken egyrészt látszik, hogy a felvételt erős maszkírozás előzte meg (így jelenik meg mint "Frank Zappa" vagy "Jimi Hendrix"), másrészt az átlényegülés gyakran csak jelzésszerű (Freddy Mercuryt bőrkabátban és álbajuszban, Bob Marleyt rasztahajjal és a jellegzetes sapkában "támasztja fel"). E munkákban egymásra vetül a protestáns lelkészcsaládjától örökölt megszállott hit a halál utáni életben, és a mániákus rajongók által istenként tisztelt s ezért az utánzásban vagy a "sztárkegytárgyak" gyűjtögetésében kimerülő áhítat - egyfajta furcsa, szomorkás, egyszerre humoros és mégis filozofikus megvilágításban. Bár ha nagyon rosszmájúak akarnánk lenni, azt is mondhatnánk, hogy ezekkel az álcaképekkel Corbijn maga is részévé vált a sztárok népes világának.

Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum, megtekinthető július 5-ig.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.