Talán az ember az egyetlen olyan lény, akit tökéletesen rabul ejt a vizuális benyomások világa - a majmok például abban a pillanatban vesztik el érdeklődésüket tükörképük iránt, amint felfedezik, hogy a foncsorozott üveglap mögött nincs semmi. A mozgófilm első megjelenéséig az optika tudományának kutatói (s a találmányaikat felhasználó vándormutatványosok) számos, a szem megtévesztésén alapuló, illúziókeltő masinával kápráztatták el a nagyérdeműt, köztük például az olyan varázslatos, kép- és hanghatásokkal operáló és fantazmagóriáknak nevezett előadásokkal, melyek során a sötét nézőtéren a csontvázak, szellemek és életnagyságú alakok megjelenését mennydörgés és villámlás kísérte. A rendkívül hosszú alcímet - Hogyan keletkeznek a képek, vagy egy pillantás a Werner Nekes-gyűjteményre a kortárs művészet szemszögéből - viselő kiállítás Siegenből érkezett és Budapest után Sevillában lesz látható, magyar részről pedig az a c3 Kulturális és Kommunikációs Központ szervezte, amely 1996 óta több kiállításában (Pillangóhatás, Perspektíva, MédiaModell, Látás, Kempelen) foglalkozott az új intermediális alkotások és tudománytechnikai előzmények közötti kapcsolattal.
A Műcsarnokban látható kiállításon az experimentális filmes Nekes hatalmas médiatörténeti gyűjteményének közel kétszáz darabját több mint negyven kortárs művész munkája egészíti ki. Olyan alkotók művei szerepelnek, akik a mindent elborító képáradat ellenében az uralkodó centrális perspektíva mellett élő, azzal konkuráló képalkotási módszerek és technikák felé fordultak, elsősorban azért, hogy rákérdezzenek a percepció számos kérdésére, a mozgás, az idő, a fény és árnyék, a tükör vagy a többszörös perspektíva által előhívott problémákra. Bár a kiállítás nagyon sok látáselméleti/filozófiai dilemmát felvet, vitathatatlan erénye, hogy gyermeki, kíváncsi szemmel is nézhető, s lehetővé teszi, hogy egyes munkákhoz vagy korábbi képtermelő eszközökhöz interaktívan közeledjünk.
Láthatunk kúptükrös, hengeres vagy optikai anamorfózist (ez utóbbinak legismertebb példája Holbein Követek című munkája), kétnézetű képet (amely megfordítva mást mutat), lamellaképeket (elhaladva előttük mindig más nézetük látszik), képrejtvényeket (tájban elbújtatott arcokat). Megcsodálhatjuk a betűkből összeálló fejeket, a hamis perspektívákat (itt gondoljunk Escherre, bár tőle nem szerepel a kiállításon semmi), az antropomorf tájképeket (egy városkép más nézetből férfifejnek tűnik), vagy olyan kuriózumokat, mint a transzparens kép (amelyet csak a hátsó megvilágítás tesz láthatóvá) vagy az úgynevezett méhkaptár képtípus egyes darabjai (ezeken az ábrázolás egyik részét fonál segítségével félgömb alakban ki lehet léptetni a térbe). Van boszorkánytükör és laterna magica, camera obscura és kukucskálódoboz, miniatűr dioráma és sztereókép (köztük olyan, melyen épp ördögök és csontvázak vacsoráznak), kaleidoszkóp és kaleidoszkopikusan elrendezett pillangókép. Megismerhetjük a tüneménynézőt, a csodakorongot (ez egy kétoldalú, zsinórral pörgethető lapocska, amelyen a forgatás hatására a két rajz eggyé válik), a zsebmozit (pergő képekből összeálló "filmet"), s egyes nyugati játéktermekben még húsz évvel ezelőtt is megtalálható vetítőgépét, a mutoszkópot. A további ínyencségek felsorolásától most eltekintünk - mindenesetre a csodakamrák világát is képviseli egy óriásira nagyított tetű rajza és egy nem létező lény preparációja.
A tárlat fő témakörei mellett sok-sok mellékútvonal is felrajzolható. Az első terem egyik vitrinében egy 1601-ben készült könyvillusztráció látható, rajta egy modell és az őt figyelmesen néző, majd lerajzoló alakok. A dombtetőn fáradtan álldogáló férfimodell nem más, mint a keresztfáját tartó Krisztus, ábrázolt másai viszont mind különböznek egymástól: ki a csodálatos kenyérszaporítást, ki az utolsó vacsorát, ki pedig egy ördögalakot ábrázol. Ugyanazt a látványt mindenki másként látja/értelmezi; ezt Csörgő Attilának a metszettel szemben elhelyezett Fotókockáján is megfigyelhetjük, amely egy általa épített fotótorony hat - a torony tetejéről ledobott kocka útjának mozgásnyomait "letapogató" - fényképezőgépének felvételéből áll össze, s ily módon minden oldaláról ugyanazon esemény különböző nézeteit mutatja. Ha beülünk a XIX. század elején oly divatos tükörkabinet rekonstrukciójába, magunk is megtapasztalhatjuk, sőt le is fényképezhetjük, milyenek is vagyunk megnégyszereződve. (Az eredeti képtípuson öt nézetből láthatta a fotómodell önmagát - a kiállításon ez nem megoldható, hisz nem elég hosszú a "sötétkamra", és nem áll rendelkezésre külön fényképész.) A dupla tükröződés miatt egyrészt úgy látjuk önmagunkat, ahogy mások is (azaz nem megfordítva), viszont képtelenek vagyunk saját szemünkbe nézni - ily módon a tükör és a látvány, továbbá a percepció természetéről ritka és különleges tapasztalatot szerezhetünk. A vizuális érzékelés csodája észlelhető Roland Stratman kartondobozaiba, azaz kicsiny camera obscuráiba pillantva, ahol ugyanúgy feje tetejére fordítva jelenik meg a világ, mint egyébként a látvány mindennapi befogadásakor - csak éppen agyunk a képeket mindig a helyére billenti. S hogy a kézbe vehető műveknél maradjunk, a látogató lepörgetheti Miguel Rothschild hatvan kis pergőképkönyvecskéből álló humoros "moziját" a Mintacsaládról, egy monitoron háromdimenziós tárgyakat "varázsolhat" saját arcképe elé (Szegedy-Maszák Zoltán), készíthet árnyékrajzot a barátjáról/gyerekéről, nyomtatott formában magával viheti a mozgásfázisait leképező zoetrópfelvételt, s lehet változatos fény-zene koncert "karmestere" is, ha megérinti Kolozsvári Csenge installációjának gömbjeit. Beleveszhet az illúziók világába, s élvezheti, amint a fikció valósággá válik, és viszont.
Műcsarnok, nyitva: augusztus 23-ig
