Első pillantásra meglepőnek tűnik a Szépművészeti Múzeum kamarakiállítása, a sienai quattrocento festőművész kicsiny predellájának és Jovánovics György egyik reliefjének egymás mellé állítása. Az ötlet maga azonban benne volt a levegőben - példa erre a berlini Gemäldegalerie idén február és május között bemutatott Rothko/Giotto tárlata.
Bár a köznapi befogadó hajlamos éles cezúraként értelmezni a korszakhatárokat, a művészettörténészek pedig gyakran operálnak átmeneti stílusokkal, törekvésekkel vagy kitüntetett dátumokkal (mint mondjuk a duchamp-i ready-made-del megjelenő avantgárd), csak a legutóbbi időkben terjedt el az a nézet, hogy a művészet története valójában egységes, egymásra következő lépések sora (de legalábbis 1850-től ugyanazon mátrix elemeiről beszélhetünk), melyben a mindenkori alkotók folyamatos párbeszédet folytatnak elődeikkel és kortársaikkal. A középkori művekben a laikus gyakran a kultúrtörténeti relikviát, esetleg az ikonográfiai típusok különféle megjelenítését látja, pedig, mint Geskó Judit kurátor állítja, csak kétfajta mű van - jó és rossz. S annak, hogy e két jó mű, Sassetta (Stefano di Giovanni) 1423-ban készült Aquinói Szent Tamás imája című festménye és Jovánovics Relief 08.01.17 című munkája egymás mellé került, oka van.
Jovánovics ötven éve vissza-visszajár az apró temperafestményhez, mintegy beszélgetni. A hosszú, kitartó figyelés és elmélyedés, az elmúlt korok mestereinek kimerítő tanulmányozása a mindent eluraló képdömping korában talán anakronisztikusnak tűnik, pedig valódi élményt nem az anyagtalan reprodukciók, hanem az eredeti művek adhatnak. (Egy ismert történet szerint Jovánovics egyszer nyolc órán keresztül állt Bécsben egy Vermeer-kép előtt - a múzeumi dolgozók és őrök legnagyobb ijedségére.) Ne gondoljuk azonban, hogy a Sassetta-mű által közvetlenül inspirált munkát látunk; a két munka két külön univerzum, mégis számos láthatatlan fonallal kapcsolódik egymáshoz. A neoavantgárd szobrászművész 70. születésnapjára időzített kiállítás nagy erénye, hogy a rendező nem állít falat interpretációkból vagy biográfiai adatokat közlő szövegekből a művek és a befogadók közé (mint történt ez a berlini kiállítás esetében, ahol a kurátorok képtelenek voltak elengedni a nézők kezét, és maguk a munkák mintegy háttérbe szorultak a fülhallgatókból és ismertetőkből, illetve a kiállítás koncepcióját bemutató filmből ömlő információáradat miatt). Nincs műtörténet, magyarázkodás, csupán két rövid részlet a katalógusból - a néző pedig maga dönti el, hogy kíváncsi-e a Hans Belting által jegyzett apró katalógusban fellelhető háttértudásra.
Jovánovics legismertebb munkája az 56-os Forradalom Mártírjainak Emlékműve a 301-es parcellában, és fontos tagja annak az 1968-ban színre lépő nemzedéknek, melyet manapság Iparterv-generációnak neveznek. Az itt kiállított munka a "jovanográfiák" egyike, egy olyan, minimális szintkülönbségekből összeálló, rétegezett és fehér gipszöntvény, amely az oldalról beeső megvilágítás hatására kel életre - s annyiban más is, hogy az alap leheletfinom szintkülönbségeiből, a változó erezetű felületrészekből bizonyos formák kilépnek a térbe. (A művész a katalógusban szinte teljesen feltárja a bonyolult technika alapjait.) A címében az elkészülés időpontját hordozó mű "duplikátum" - az eredeti, 1999-ben készült darabot a Ludwig Múzeum vásárolta meg. A Szépművészeti Múzeum tulajdonába került relief még az "eredeti" jelenlétében készült, s a végeredményt tekintve nem beszélhetünk másolásról vagy replikáról, hanem egyfajta ikerképről: a méret azonos, de a kompozíció és az alapfelület már eltérő. Nem ugyanaz teremtődik meg, hanem a szűk keretek figyelembevételével valami más, ami hasonló is, meg nem is. A "testvérművek" elváltak egymástól, s a vizuális élmény helyett a befogadó számára csak az ikerfestményekről vagy a kétrészes sorozatról szóló ismeret marad meg. Amellett, hogy ily módon a mű mögé egy konceptuális háttér kerül, mindez mintegy rímel is a Sassetta művével kapcsolatos kutatásokra. Sassetta képének otthona 1816-ig a sienai San Pellegrino-templomban, a gyapjas céh kápolnájában volt; a műkereskedelembe került oltárból csak a hat predellát, a szárnyas oltár alsó részén látható kisebb, általában a szentek életének egy-egy eseményét felelevenítő képet ismerjük - magát a sorozatot pedig csupán virtuálisan állíthatjuk össze, s akárcsak Jovánovicsnál, ez is egy széria, egy egész része. A másik kapcsolódási pont a klasszikus perspektivikus ábrázolás elvetése: Sassetta még, Jovánovics már nem alkalmazza műveiben. Ahogy a magyar művész reliefjén különféle nézetű darabokra bomlik a sík, Sassetta megoldásai is sajátos rendszert követnek, így a templom oszlopai és boltozata, a könyvtár olvasópultjai, a háttérben felsejlő udvar egy olyan, már-már valóságos, mégis képzeletbeli, ki- és betüremkedő, rétegzett térélményt okoz, amely kellemesen megbillenti a néző elvárásait. A művek közötti párbeszédet erősíti a minimális elemekből, apró részletekből kibomló gazdagság, a játékos és finom meglepetések sora, a váratlan összecsengések.
Bár Jovánovics számos korábbi művében utalt burkoltan vagy közvetlenül korábbi mesterekre (Watteau-ra vagy Giorgonéra), egy pillanatra úgy tűnik, hogy a Sassetta-mű visszakacsint. Tudom, hogy a Fényes Adolf Teremben 1970-ben kiállított, fehér lepellel letakart, szabálytalan alakú asztalnak tűnő és fehér gipszből összeálló environment valójában a kiállítótér alakjára reflektált, s időközben el is pusztult, önkényesen mégis úgy vélem, hogy a Sassetta-festmény hátterében látható szögletes kút egyfajta furcsa emlékhely. Ott, a múzeumi festmény virtuális terében lakik immár Jovánovics megsemmisült alkotása, egy ritka, kegyelmi pillanatban összekötve múltat és jövőt.
Szépművészeti Múzeum, megtekinthető június 14-ig.
