Míg a Molnár Edit és Páldi Lívia kurátorok által válogatott és a Műcsarnokban három évvel ezelőtt megrendezett, észak-európai művészeket (köztük finneket is) bemutató kiállítás (Álmok égő tájain) elsősorban a régió sokszínűségére koncentrált, a Ludwig Múzeumban látható és Amerikából importált tárlat középpontjában a finnekkel kapcsolatos kulturális sztereotípiák állnak. A kissé idejétmúltnak tűnő nemzetkarakterológiai megközelítés szerint - amely Marko Tapio 1967-68-ban megjelent, Finnország sajátos kulturális-politikai légkörét elemző könyvsorozatára támaszkodik - a kíméletlen, zord hidegben és a hosszú, sötét télben élő, szótlan, mélabús és melankolikus finnek minden átmenet nélkül hajlamosak a "sarkvidéki hisztériára". E vad és szélsőséges állapotba tartozik a mértéktelen alkoholizmus, a nyugtalan kóborlás, a tombolás megannyi válfaja - amelyeket egyébként a finnek intézményesült formában is gyakorolnak minden május elsején, amikor a későn érkező tavaszt nemcsak tivornyázással ünneplik meg, hanem például kórháziágy-toló versennyel is.
Az "impulzív néplélek" klisé szellemében a New York-i P.S.1. és a finn FRAME két kurátora nagyrészt mellőzte a nemzetközi diskurzusban is elismert finn sztárokat (Eija-Liisa Athila túlkomplikált és több képernyőn futó egocentrikus videoinstallációi nem is nagyon hiányoznak). Helyettük olyan műalkotásokra fókuszáltak, melyekben a befogadó lépten-nyomon Aki Kaurismäki bizarr és bolondos alakjait véli felfedezni, legyen az az immár húsz éve működő Ordító férfiak kórus (tevékenységükről egy rövidebb klipből és egy hosszú filmből is képet kaphatunk) vagy Reijo Kela négy képernyőn is futó videonaplója, melyben a szökdécselő, bukfencező kísérleti táncos különös kalandjait követhetjük nyomon. Vali Granö finom és érzékeny dokumentumfilmjeiben találkozhatunk egy másik bolygóra kívánkozó űrsiklótervezővel, illetve egy kozmikus másvilágban élő párral, ahol a férfi minden előzmény és ismeret nélkül Van Gogh stílusában fest, míg a nő epedve vágyakozik a földönkívüliek által még születése előtt elrabolt Szíriusz-gyermeke után.
S bár alcíme szerint kortárs kiállítást láthatunk, a kurátorok fontosnak tartották kiemelni, hogy az extremitások iránti vonzódás és a kreatív szellem összekapcsolódása a finn művészetben nem előzmények nélküli. Mika Taanila dokumentumfilmje korabeli tervrajzok mellett a Matti Suuronen által tervezett és a 60-as évek második felében készült, űrhajó alakú futurisztikus lakóotthonok, a helikopterrel szállítható Futuro Házak történetét dolgozza fel, s az ő öszszeállításán alapul a korai elektronikus kísérleteiről, robotgépeiről, digitális hangszereiről is ismert, mára már jövőbeli számítógépes feltámadására készülő, ezért élete minden egyes pillanatát fényképen reprodukáló és komputeren tároló Erkki Kurenniemi munkásságát bemutató teremrész is. A technika diadaláról számol be Taanila Robotkupa című szatirikus összeállítása - a focizó robotok versenyéről szóló film hangjait azonban elnyomja Markus Copper lidérces, a kurszki atom-tengeralattjáró tragédiáját felidéző installációjának irtózatos zörgése és kopácsolása, amely a mélytengeri búvárruhás mobil "szoborcsoportból" árad. A súlyos gépzörej nagyrészt élvezhetetlenné teszi a 2006-os műcsarnoki kiállítás óta itthon is elterjedt Panaszkórusokról (copyright: Tellervo Kalleinen és Oliver Kochta-Kalleinen) szóló anyagot, továbbá nehezményezhető még, hogy Sami Sänpäkkilä hanginstallációja felmondta a szolgálatot, Jari Silomäki konceptuális fotósorozata (Időjárásnaplóm) kissé iskolásnak és ötlettelennek tűnik, a Pink Twins csoport vj-munkái pedig alulmúlják a Magyarországon megszokott szintet.
A kiállított művek másik csoportja a természettel való közhelyes, ámde nagyon is élő viszonyra reflektál. E művek között éppúgy találhatunk nőiesen érzékeny divatcikkeket (Anni Rapinoja vörösáfonya-levelekből összeállított magas sarkú cipője, nádból készült bundája), olyan manipulált fotókat, amelyeken a természet díszletté, az emberi civilizáció által bekebelezett múzeumi tárggyá válik (Ikka Halso), mint egy rénszarvas szemszögéből (pontosabban az agancsára szerelt kamerával) felvett állati, de az emberi nézőponthoz igencsak hasonlító "életképeket" (Tea Mäkipää). Míg e munkákban felismerhető az emberi civilizáció által okozott globális környezeti válság erőteljes kritikája, szerepel olyan, hatalmas méretű és ironikus utópisztikus látomás is, melyben a flóra és fauna minden egyede számára (az édibédi hörcsögtől és kisdedtől kezdve a jegesmedvéig és a mulatozó társaságig) eljő a paradicsomi béke állapota (Mäkipää). Természetesen nyulakból sincs hiány. Míg Stiina Saaristo nagyméretű ceruzarajzán egy rókaboát viselő nő ölében bóbiskoló, természetes ellensége felett ily módon győzedelmeskedő nyuszi látható, a Pekka Jylhä talányos installációiban szereplő kitömött fehér vadnyulak nemcsak antropomorfizáltak, hanem jóval aktívabbak is. A fodrozódó tejjel töltött kicsiny tálkát szorongató vagy az óriási kozmosz- vagy világtengermodellt vigyázó példány egyszerre misztikus és filozofikus. Lám-lám, ilyen messzire vezet, ha az állatokon is úrrá lesz a sarkvidéki hisztéria.
Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum, nyitva: április 12-ig. Filmvetítések: március 14., 28., április 4., 12 és 18 órakor
