Rút Ernõ

A gondolkodó ember színháza - legalábbis ennek nevezi magát, megpendítve ezzel ismét a kérdést, hogy vajon akkor mit is keres az ember a kulturált szórakoztatás eme hadszínterén, és vajon mihez is foghatni azoknak a gondolataival, akik színházlátogatások útján pallérozták azokat.

Giacomo Casanova nevének hallatán kétségkívül egy csomó minden összefut az ember fejében, de azt se volna érdemes tagadni, hogy ebből a csomó mindenből az egyik saját életünk és korunk sekélyes voltának keserű felismerése. Bár kétségtelen, hogy korunk emberétől sem teljesen idegen a léggyel is röptében való megismerkedés eszméje, ahogyan a fehér galléros bűnözésé vagy az ezzel rokonítható operalibrettó-írásé sem, hogy a később életformává nemesedő besúgásról most ne is beszéljünk; mégis, aligha kiküszöbölhető a gyanú, hogy próbálkozzunk a fenti műfajok bármelyikével, érjünk el bármekkora sikereket, sírkövünket a sag´ schon kifejezés ékesíti majd a magunkról alkotott ön- és közvélemény összefoglalásaként.

A nappal még csak-csak eltelik valahogyan: ügyeink intézése hagyományosan hatásos ellenszere az élet egyéb funkcióira való odafigyelésnek, a belőle fakadó undor pedig órákkal, akár napokkal is visszavetheti az egyedfenntartási hajlam elburjánzását, egyszer azonban a leghosszabb nappal is véget ér.

Izraelnek mára megkönyörül a Nap, feljön, borzongva letekint az alanti visszásságokra a Hold, és sebtiben tovaiszkol; mi pedig, ha megértük, mi mást tehetnénk, mint bevetjük magunkat az élet nekilóduló forgatagába, az izgató csípőjükön (helyettünk) öles gépfegyvert ringató lányok, a szálkásszőrű dobermanjukat és nem kevésbé szálkásszőrű hitvesüket sétáltató delnők, a sors feneketlen kútjának káváján hászid technóra imbolygó jesivabóherek s a többiek, fehérek, feketék, sárgák, meghatározhatatlan bőrszínűek közé, akik -sorrendben - oroszul, ivritül, spanyolul, angolul és maguk se tudják, milyen nyelven teszik közzé mondandójukat. Tegyük ezt a világ legkisebb nagyvárosában, Tel-Avivban vagy akár a racionális szellem számára csak üggyel-bajjal megközelíthető Jeruzsálemben, a következmények afelől mindenképp biztosítják az ide látogatót, hogy érdemes volt élve születnie. Ez persze így nem igaz, de jólesik hallani.

Ezen a héten, kedves olvasó, a fűszerekből és egyéb háztartási törmelékekből készíthető ételféleségekről lesz szó. Ha nem érdeklik a fűszerekből és egyéb háztartási törmelékekből készíthető ételféleségek, lapozzon tovább más hasábok felé.

Ám tessék: ha mindenáron ki kell mondani egyszer, akkor legyen most kimondva. Woody Allennek annyi. A varázsige: I Love You című filmje, akárcsak előző opusa, nézhetetlen. Ráadásul ebben még énekelnek is, úgyszólván folyamatosan.

A német válogatott búcsúját, mely sok tekintetben volt valóban dicstelennek mondható, még sokáig emésztgeti a szakma, néhány következtetést azonban már most érdemes levonni, ezek később tévesnek bizonyulnak majd, ekkor azonban, értelemszerűen, már késő lesz.

Képzeljük el, és mért pont ezt ne képzelhetnénk, hogy mégis lesz vébé: a lapzárta pillanatában ugyanis még bármi lehet; például az, hogy az Air France-pilóták cakompakk elsztrájkolják az egészet, a sebtiben felavatott gyepeket eurokompatíbilis lábasjószágok rendelkezésére bocsátják, a tévé meg az ukrán tekebajnokságot adja helyette, lassításban nézhetjük végig negyvenhétszer, amint Popovalenkov a Donbasszból elgördíti legendás kilencesét, hat bábu, két néző meg valami hivatalos személy.

Ha a városban járás-kelés egyébiránt mindenképpen felesleges programjára szánjuk el magunkat, jók az esélyeink, hogy találkozzunk Zoltán Mária Flóra mostani kiállításának plakátjával, és máris frászt kapjunk, mert a plakátról egy viszonylag szelíd (könnyű neki: vélhetőleg halott) nő arca néz vissza ránk, hetyke kis gombostűkkel rögzítve helyére, a textilfaktúrájú anyaföldre, míg a gombostűket fémet sejtető drótok kötik össze, na, még csak ez hiányzott, mormoljuk ilyenkor magunkban, arról sem feledkezve meg azért, hogy az ötletet felírjuk oda, ahol titkos kínzókamra-receptjeinket tároljuk.

A svéd főváros, melynek porfészek- és nímandtanya-voltáról épp e lap hasábjain értesülhetett az olvasó alig egy éve se, még közép-európai szemmel nézve is elsöprő horderejű változásokon ment át a közelmúltban. Jobb hely lett. Sőt. Jó. (Élni persze ott sem lehet.)

Arundhati Roy könyve nyerte el a tavalyi Booker-díjat, amiről, úgy mondják, annyit érdemes tudni, hogy egyszerre jelent dicsfényt és jelentős összeget, kápé. A tavalyi Booker-díj az előbbieken felül jelentős médiasmúzt is eredményezett, gyaníthatóan a kedvezményezett külseje kapcsán. Ezt az eljárást erkölcsileg akár el is lehetne ítélni, ha nem lenne annyira jogos.

Sokáig úgy volt, elértünk a Lumumba utca végére, a magyar filmgyártásnak, mint annyi mindennek ebben a kicsiny, ám financiális gondoktól övezett hazában, annyi. Aztán maradt minden, ha nem is a régiben, de legalább elkészült az az évi néhány film. Az anyagi gondokat először a szemle külsőségein lehetett tetten érni, aztán az olcsóbb felhajtás után az idén már bemutatkoztak az olcsóbb filmek. A láthatóan mikroszkopikus költségvetés azonban néha kifejezetten nemes szívet, adott esetben kifejezetten nézhető filmet is takar.