Sokadikán Izraelben
Na persze: kérdés azonban, hogyan jussunk el oda, ahová indultunk, vagy egyáltalán, bárhová. Teszem azt, keresünk egy konkrét helyet. Ne tegyük.
Úgyis hiába
Ahhoz, hogy az izraeli közállapotokkal tisztába jöjjünk, továbbá teljes spektrumát kiélvezhessük ennek a tagadhatatlanul sokrétű országnak, először is az ivrit nyelvet kellene elsajátítanunk, ámde nem lehet. Főként azért nem, mert az ivrit nyelv háromféle betűt ismer. Az egyik, ami úgy néz ki, mint egy tábeszes giliszta, az jelöli a gh-gh-gh, a hűűűűű és a ...! hangokat, a másikat, ami úgy néz ki, mint egy becsavarodott giliszta, azt a pfrrrrchchc és mlnpppp hangok esetén használják, a többi vagy többiek egyszerűen nem jelöl(nek) semmi hangzót, csak úgy van(nak).
Igaz, így vagy úgy, de mindenki beszél angolul, aki meg mégsem, az azt hiszi magáról, hogy beszél. (Vagy magyar.) Ha viszont megkérdezünk bárkit bármiről, rendőrt a húsz méterrel odébb fekvő keresztutcáról, buszsofőrt viszonylatának valamely sarkkövéről, attakbúvárnőt a pontos időről, a válasz mindig ugyanaz: nem tudom. Senki nem tud semmit, legalábbis ami a konkrétumok, meglehet, csakugyan unalmas szféráját illeti.
Az utcákat ráadásul jobbára holmi Kohn bácsikról nevezték el, esetleg egy, a Talmud valamelyik pótkötetének lábjegyzetében taglalt elvont fogalomról, ha tehát hangzás után akarjuk megjegyezni, hogy valami, mondjuk, az Avraham Smucig és a T´Haolám ha-Bóvelesz M´hú utcák kereszteződésében fekszik, akkor bizony már azelőtt megbolondulunk, hogy rájönnénk: az a valami már rég nem is ott fekszik, nem is feküdt ott talán soha.
A legtöbb izraeli üzlethelyiség egyformán néz ki: valami mesterséges dombba vájtak egy kezdetleges barlangot, de aztán megunták a barlangvájást - ami csakugyan mérsékelten szórakoztató foglalatosság, tehát viszonylag egykettőre megunják -, és inkább berendeztek benne valamit, fodrászműhelyt, jesivát, koktélbárt, ami épp az eszükbe jutott; mindezek következtében tehát attól, hogy mi belépünk egy kocsmába, még nyugodtan előfordulhat, hogy fodrászműhelybe lépünk vagy jesivába, vagy gőzmosodába, vagy valami elmés szélhámosok által kiötölt posztszovjet köztársaság összekötő irodájába, aztán nézhetünk, kocsma meg sehol.
Holott azt akartuk, hogy
ivás-elősegítő céllal alakult üzlethelyiségek
közé vezessen a sorsunk. Izraeli kocsma sokféle van. Kiemelendő ezek közül az a típus, díszpéldánya a jeruzsálemi Goszpogyina (Atyaúristen), légvonalban mintegy száz méterre Krisztus urunk utolsó útjának néhány fontosabb állomásától, amelyeket az egykori Szovjetunióból érkező bevándoroltak hoztak magukkal hazulról, mert akkor már ott se kellett senkinek. A berendezés hullámbádogból készült, az italok és a törzsközönség feltehetően úgyszintén. Úgy -jobb kezükben vodkával, bal kezükben vodkával, hónuk alatt vodkával, fülükben vodkával, zsebükben vodkával - gopakot ropni, mint ők teszik, miközben Jeruzsálem felett az égen megjelenik a Hajnal ´zsutája, az Esthajnalcsillag, és Izráel népe úgy siet a menyasszony, a Sabbát fogadására, mint ahogy a kedves olvasó sietne hasonló esetben, csak hullámbádogból fogant illetők tudják. Ilyen egységeket a fent említett mellett Tel-Avivban találhatunk bőséges mennyiségben, az Allenby (vagy Alenbi: az izraeli közhivatalok láthatóan fitytyet hánynak az európai ortográfia szubtilitására, és a fenti két felirat egymással szemben helyezkedik el a mondott főutca egyik vadregényesebb kereszteződésében) Rd. kezdeti szakaszán. Ezekben jobbára vodkát mérnek vagy tiszta szeszt. Árfekvésük improvizatív, vagy öt új sékelbe kerül a vodka, vagy százhúszba. Utóbbi esetben ne vegyük meg. Előbbiben se.
Ugyanitt, tehát az Allenby Rd. környékén, de már ott, ahol megunja az Allenby-Alenbi dichotómiát, és innentől kezdve inkább Ben Yehudának hívják, itt-ott Ben Jehudának, szép számban találhatók a kelet-európai presszók szellemét felidéző lebujok is, falaikon megfakult, sztyeppi tájakat vagy lembergi, kisinyovi, hajdúdorogi trolikat, üzembelsőket, piszoárokat ábrázoló felvételekkel. Itt kávét érdemes leginkább fogyasztani, akkor aznap már nem fogyasztunk mást, ezzel is spórolunk. További lényeges eleme a kínálatnak a macesz, a nyugatiasabb hangulatú üzemegységekben a macesz lighttal kiegészítve, amelyet szintén keresztény szűzlányvérrel, de a hagyományos római katolikus helyett ágostai evangélikussal ízesítenek. Ára, ha csomagban, pl. reggeliként jut hozzá az ember -és az izraeli üzemegységek többségében este tízig simán szolgálnak fel reggelit -,hét, uszkve tíz új sékel.
Megjegyzendő, hogy régi sékel nincs, csak új van. Majd ha lesz régi sékel is, akkor az újat fogják réginek hívni, magyarázta el kérésemre egy üzemegység-tulajdonos, de mentségére szóljon, hogy látszott rajta: Alma-Atában tanult angolul.
Fentiek mellett
arab vagy közel-keleti jellegű intézmények
is rendelkezésünkre állnak, ha az egyébként már a világon mindenütt, sőt Magyarországon is elterjedt specialitásokat - mint pl. a falafel, a showarma vagy shewarma, esetleg shoqarma, illetve a humosz - ennénk. Előbbi tetszőleges származású labdacsokból, a középső halmaz egy forgónyársra passzírozott élettani metszetből -eredete bármi lehet, mint annak az olvasó egy tetszőleges háziállat vagy rokon + egy forgónyárs segítségével maga is könnyűszerrel utánajárhat - keletkezett, utóbbi úgy, hogy valamit széttaposnak, majd, miután kellően hasonlatos lett a próbareggelik során felszolgált gipszkásához, megpróbálnak túladni rajta. Ezeket az ételféleségeket, bárhogy tiltakozzanak is ez ellen, pitába göngyölik. Áruk 10-től 25 új sékelig rúghat, előbbit szavazzuk meg magunknak, hét új sékel után úgyis kiömlik az egész.
Italfogyasztásunk legkézenfekvőbb helyszínéül a nemzetközi jellegű bárféleségek szolgálhatnak, mely utóbbiak közül a jeruzsálemi Zonbar és Ha-havatzelet utcák sarkának közelében található Kanabisz Pubot érdemes kiemelni, már csak azért is, mert izgalmas konnotációkat sejtető neve ellenére légvonalban mintegy tíz méterre található
a Méa Seárim negyed
szélétől, amely annyira ortodox, hogy egy sétáló rabbinövendék egy ízben az arca elé emelte a kezében tartott papírt, nehogy tekintete a vele épp szemközt sétáló nőkre tévedjen. Igaz, miután elmentek mellette, a rabbinövendék utánuk nézett, de erről nem ő tehet, hanem az a körülmény, hogy az ortodox nők többsége is leszokott már a rituális parókáról, egyszerűen és konzervatívan öltözködnek, amitől olyan izgalmasak lesznek, hogy csak a katonalányok izgalmasabbak náluk, de azok is jóformán megközelíthetetlenek, mert vagy a gépfegyverük van velük, vagy a mamájuk, míg az ortodox nők lépteit az Örökkévaló óvja az oldalazó sasszéktól. Ennyit Méa Seárimról: a Kanabisz Pubban viszont este tíz körül, mint minden rendes izraeli helyen, úgyszólván csak a személyzet található, ők azonban többnyire legalább annyira élvezik, hogy ott lehetnek, mint a vendégek. Az izraeli helyekre általában az a jellemző, hogy az ott dolgozók a szabad akaratukból mentek oda dolgozni, és nem a turáni átok következtében, mint egyes, közelebbről meg nem nevezendő népek tagjai, akik jobbára borús pofákkal jelzik balsorsukat, ahelyett, hogy kiszolgálnák az embert. Izraelben ez nincs így, nincs az a tömeg, amelyben az ember seperc alatt meg ne kapná azt, amit kér, és úgy, ahogy kérte + egy mosolyt, amit pedig talán meg se érdemelt. A Kanabisz Pubban tizenegy körül élénkül meg az élet, amikor megérkezik a tulajdonosnő: láttára a személyzet egy része asztalokat cipel ki a teraszra, a személyzet más része ugyanezen asztalokat visszacipeli, a személyzet harmadik része kiemeli a mélyhűtőből a tévedésből ott tárolt két rekesz, csontrafagyott sört, ráejti a személyzet negyedik részének lábaira, a személyzet ötödik része sajnálkozik az események felett, a többiek vészes sebességgel palackokat bontanak, koktélokat kevernek, közben mobiltelefonálnak (az izraeliek mindenkor és minden helyzetben mobiltelefonálnak), valamint nem tudommal felelnek a betévedt vendégnek az asztalok kálváriájának okát firtató kérdésére, mialatt a tulajdonosnő sorjában mindenkit, tévedésből néhány vendéget is lebaltáz, de erre már senki nem figyel, mert a helyiségben időközben ötezren lettek, mindenki ordít, egy illető a vendégsereg közepéből egyszer csak a pult mögött terem, mintegy negyedóráig ott marad pultosnak, egy ízben egyszerre kevert három különböző koktélt, és beszélgetett két, egymástól távol ülő vendéggel (+ valakivel a mobilján), és kért tüzet egy harmadiktól, és ez mindennap így megy a Kanabisz Pubban (ahol 20 sékellel indul a sörárak végtelenbe ívelő menete), még péntek éjszaka is, egy szemöldökráncolásnyira a Méa Seárimtól, melyet, híven egy korábban elhangzott ígérethez, nem taglalunk tovább, bár annyit mindenképpen érdemes feljegyezni, hogy ha bármilyen olyan árucikket, aminek legkésőbb az ötvenes években felhagytak a gyártásával, mert rusnya volt, és a kutyának se kellett, beszerezni óhajtanánk, a Méa Seárimba vezessen az utunk.
Egyébként kerüljük: olyan, mintha egy nyitva felejtett Isaac Bashevis Singer-könyvből kipárolgott volna a humor. Izrael, főképp este tíz után, olyan, mint a Kanabisz Pub Jeruzsálemben vagy a végtelen tel-avivi tengerpart a Függetlenségi Parkkal, ahová, úgy hírlik, a hászidok járnak szopatni, és a Jaffa környéki minidombokkal, ahol esténként arab családok grilleznek, kisebb tüzeket és a tűzoltóság kiszálltát, intézkedését, majd öt perc múlva újabb tüzeket okozva ezzel, vagy a város északi végén felejtett egykori raktárházak, ma betripezett könnyűbúvárok squattjai, a málló falakon orosz graffitikkel. Elkerülhetetlen halálunk pillanatában amúgy is utolér és magába olvaszt bennünket a Méa Seárim negyed, melyről, mint ígértük, ennyit.
Rút Ernő
