Ha a városban járás-kelés egyébiránt mindenképpen felesleges programjára szánjuk el magunkat, jók az esélyeink, hogy találkozzunk Zoltán Mária Flóra mostani kiállításának plakátjával, és máris frászt kapjunk, mert a plakátról egy viszonylag szelíd (könnyű neki: vélhetőleg halott) nő arca néz vissza ránk, hetyke kis gombostűkkel rögzítve helyére, a textilfaktúrájú anyaföldre, míg a gombostűket fémet sejtető drótok kötik össze, na, még csak ez hiányzott, mormoljuk ilyenkor magunkban, arról sem feledkezve meg azért, hogy az ötletet felírjuk oda, ahol titkos kínzókamra-receptjeinket tároljuk.
Egyszer még jól jöhet.
Gondolnánk legalábbis -holott az effajta gondolatok ebben az esetben, már abban, ha ZMF képeit nézegetjük, minimum irrelevánsnak, de akár baromságnak is tekinthetőek. Ugyanis a képek, talán meglepő módon ahhoz képest, amit a felületeik mögött, az asszociációs labirintusaikban rejtegetnek, valami hihetetlen békét árasztanak, megnézi az ember bármelyiket, és percekig nincs kedve sorozatgyilkolni, de még az egyébként bízvást adekvátnak tekinthető világvége-koncepcióit is tévútnak véli. Nagy, rózsaszín trombitás látható ezeken a vásznakon, amint épp szétfolyik egy nagy, rózsaszín felhőben; Műlovarnők vetnek frivol és kecses, mégis esendő bukfenceket; Ember állattal néz szembe, és hogy melyikük furcsálkodik jobban, ki tudja -ott viszont, ahol Melchiades a hajnalt nézi, legalább ezt könnyű eldönteni, Melchiades ugyanis még látható a képen, a hajnal azonban egyelőre sehol, és elég egy pillantást vetni Melchiades hevenyészett, krétafehér vonásaira, hogy megsejtsük: lehet, hogy egyszer eljön a hajnal, de azt már nélkülünk teszi.
Amiről a józan, azaz paranoiás nézőnek rögtön be is igazolódik a gyanúja, amit ez a nagy békesség keltett benne. Mert persze hogy szó sincs békéről, legfeljebb békességről, röpke felvonásközről két menetrendszerű katasztrófa között. Mintha valami pillanatfelvételek volnának, olyanok ezek a képek, elmosódottságuk talán annak köszönhető, hogy a pillanat, amelyet ábrázolnak, a békéé vagy legalábbis békességé tehát, rövidebb, semhogy jutna időnk rendezni bávatag impresszióinkat.
Hiába, háborúban könnyebb.
Abban minden annyival egyszerűbb.
Abban nagy, négyszögletes fekete és vérvörös felületek vannak, amelyeken egyszerűbb a tájékozódás, hamar otthon érzi magát rajtuk az ember, van minek vetnie a hátát, van merre nézni fenyegetően vagy nyüszítő rémülettel, alázatos kapitulációval, ha úgy hozza a játszi szerencse. Itt meg ezek a leheletvékony felhők, benne a barátságos, kecses kísértetekkel.
Akikkel olyan jól ellenne az ember. Volna miről beszélni velük. Vagy csak hallgatni őket, ahogy gomolyognak a levegőben. Jó veled, mondhatnánk bármelyiküknek, viszonzásképpen mintegy, elvégre nekünk is mondtak ilyeneket, tévedésből ugyan, de mondtak.
Most meg ezek a képek mondanak valami hasonlót, minden érzelgéstől mentesen, ahogy a felhők szokták, amikor éppen nem tolakszik közéjük az errefelé megszokottnak tekinthető szürke csonthamu.
Rút Ernő
A visszatekintő kiállítás június 1-jéig látható az Ernst Múzeumban (Bp. VI., Nagymező u. 8.)
