Kiállítás: Melchiades a hajnalt nézi (Zoltán Mária Flóra képei az Ernst Múzeumban)

  • Rút Ernõ
  • 1998. május 21.

Zene

Ha a városban járás-kelés egyébiránt mindenképpen felesleges programjára szánjuk el magunkat, jók az esélyeink, hogy találkozzunk Zoltán Mária Flóra mostani kiállításának plakátjával, és máris frászt kapjunk, mert a plakátról egy viszonylag szelíd (könnyű neki: vélhetőleg halott) nő arca néz vissza ránk, hetyke kis gombostűkkel rögzítve helyére, a textilfaktúrájú anyaföldre, míg a gombostűket fémet sejtető drótok kötik össze, na, még csak ez hiányzott, mormoljuk ilyenkor magunkban, arról sem feledkezve meg azért, hogy az ötletet felírjuk oda, ahol titkos kínzókamra-receptjeinket tároljuk.

Ha a városban járás-kelés egyébiránt mindenképpen felesleges programjára szánjuk el magunkat, jók az esélyeink, hogy találkozzunk Zoltán Mária Flóra mostani kiállításának plakátjával, és máris frászt kapjunk, mert a plakátról egy viszonylag szelíd (könnyű neki: vélhetőleg halott) nő arca néz vissza ránk, hetyke kis gombostűkkel rögzítve helyére, a textilfaktúrájú anyaföldre, míg a gombostűket fémet sejtető drótok kötik össze, na, még csak ez hiányzott, mormoljuk ilyenkor magunkban, arról sem feledkezve meg azért, hogy az ötletet felírjuk oda, ahol titkos kínzókamra-receptjeinket tároljuk.

Egyszer még jól jöhet.

Gondolnánk legalábbis -holott az effajta gondolatok ebben az esetben, már abban, ha ZMF képeit nézegetjük, minimum irrelevánsnak, de akár baromságnak is tekinthetőek. Ugyanis a képek, talán meglepő módon ahhoz képest, amit a felületeik mögött, az asszociációs labirintusaikban rejtegetnek, valami hihetetlen békét árasztanak, megnézi az ember bármelyiket, és percekig nincs kedve sorozatgyilkolni, de még az egyébként bízvást adekvátnak tekinthető világvége-koncepcióit is tévútnak véli. Nagy, rózsaszín trombitás látható ezeken a vásznakon, amint épp szétfolyik egy nagy, rózsaszín felhőben; Műlovarnők vetnek frivol és kecses, mégis esendő bukfenceket; Ember állattal néz szembe, és hogy melyikük furcsálkodik jobban, ki tudja -ott viszont, ahol Melchiades a hajnalt nézi, legalább ezt könnyű eldönteni, Melchiades ugyanis még látható a képen, a hajnal azonban egyelőre sehol, és elég egy pillantást vetni Melchiades hevenyészett, krétafehér vonásaira, hogy megsejtsük: lehet, hogy egyszer eljön a hajnal, de azt már nélkülünk teszi.

Amiről a józan, azaz paranoiás nézőnek rögtön be is igazolódik a gyanúja, amit ez a nagy békesség keltett benne. Mert persze hogy szó sincs békéről, legfeljebb békességről, röpke felvonásközről két menetrendszerű katasztrófa között. Mintha valami pillanatfelvételek volnának, olyanok ezek a képek, elmosódottságuk talán annak köszönhető, hogy a pillanat, amelyet ábrázolnak, a békéé vagy legalábbis békességé tehát, rövidebb, semhogy jutna időnk rendezni bávatag impresszióinkat.

Hiába, háborúban könnyebb.

Abban minden annyival egyszerűbb.

Abban nagy, négyszögletes fekete és vérvörös felületek vannak, amelyeken egyszerűbb a tájékozódás, hamar otthon érzi magát rajtuk az ember, van minek vetnie a hátát, van merre nézni fenyegetően vagy nyüszítő rémülettel, alázatos kapitulációval, ha úgy hozza a játszi szerencse. Itt meg ezek a leheletvékony felhők, benne a barátságos, kecses kísértetekkel.

Akikkel olyan jól ellenne az ember. Volna miről beszélni velük. Vagy csak hallgatni őket, ahogy gomolyognak a levegőben. Jó veled, mondhatnánk bármelyiküknek, viszonzásképpen mintegy, elvégre nekünk is mondtak ilyeneket, tévedésből ugyan, de mondtak.

Most meg ezek a képek mondanak valami hasonlót, minden érzelgéstől mentesen, ahogy a felhők szokták, amikor éppen nem tolakszik közéjük az errefelé megszokottnak tekinthető szürke csonthamu.

Rút Ernő

A visszatekintő kiállítás június 1-jéig látható az Ernst Múzeumban (Bp. VI., Nagymező u. 8.)

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.