A német válogatott búcsúját, mely sok tekintetben volt valóban dicstelennek mondható, még sokáig emésztgeti a szakma, néhány következtetést azonban már most érdemes levonni, ezek később tévesnek bizonyulnak majd, ekkor azonban, értelemszerűen, már késő lesz.
A német válogatott búcsúja elkerülhetetlen volt, ugyanis semmi sem tart örökké, még a legnagyobb disznóság sem, ami még akkor is optimizmusra ad okot, ha sejtjük: utána viszont valami még nagyobb d.-ság jön. A német válogatottat is lesz, aki visszasírja, méghozzá joggal.
A német válogatottban ott volt például Wörns. Olyan ember, mint Wörns, tulajdonképpen akad egynéhány, egyesek szerint a kelleténél több Wörns is erősíti az emberiség sorait, ezek az emberek azonban, ha csak egy kicsit kaparjuk is meg a felszínüket, végül mindig frusztrált, kehes losereknek bizonyulnak. De azért az a mozdulat, amivel Wörns felemelte a kezét, hände hoch, mondta mintegy magamagának, és legott engedelmeskedett is, az a mozdulat évtizedes, évszázados történelmi sztereotípiákat rajzolt a pálya felett lebegő felhőkre, továbbá porba cáfolta és egyszersmind reciklálta is azokat, de ebbe most ne menjünk bele. Wörns. Jegyezzük meg ezt a nevet.
Berti Vogts nélkül se lesz könnyű. Berti Vogts olyannyira emlékeztetett azokra az emberekre, akik be szoktak csengetni az ember ajtaján, és aztán képtelenség kidobni őket; óraleolvasókra, kopogtatócédulásokra, termékmenedzserekre, szekták küldötteire, hogy az már szinte túlzás volt, ennyire azért nem kellene szocializálni a labdarúgást, vélte az ember, amikor a kamera a német szövetségi kapitányra tévedt, majd maga is belátva tévedését, sebtiben el is iszkolt onnan. Berti Vogts látványa azt sugallta: ez így nem mehet tovább sokáig. Még abban a szoláriumban kipucovált europarasztban, a Beckenbauerben is volt valami, legalább országa geopolitikai helyzetének visszfénye, amitől az ember elhitte, hogy csak a németek nyerhetik meg, de Berti Vogts láttán megcsörren az apró az ember zsebében, annyira árad a sóher sivárság abból az emberből. Berti Vogts. Ezt a nevet nem kell megjegyeznünk, hallunk még felőle.
Az argentin nemzeti tizenegy kiválásával odalett Ariel Ortega is, az ember, akinek arcát mintha a bűnüldözés történelmének összes eddigi fantomképéből montírozta volna a játszi természet. Õt majd talán a szobánk falán látjuk viszont, egy bukástól csatakos hajnalon, és ha felismerjük a vonásait, tudhatjuk, itt a delírium, a négyévenkénti vb-nézéssel megszakított, dacosan semmittevő élet jutalma.
És ahogy véget ér a vb, elenyészik majd a német rendőrszakszervezet emléke is, a testületé, amely kedvezményes nyaralásra invitálta a honfitársuk, a rossz útra tévedt tetoválószalon-tulajdonos által ad acta tett francia rendőr családját. Csak néhány hónap, és senki sem képzeli már maga elé a gyakorlatilag özvegynek tekinthető asszonykát meg a tényárva pulyákat, amint száguld velük szemben a Rajna menti táj, alig hallják a vágányok mellett vigyázó évszázados tölgyek bölcs suttogását, mégis, mire a vonatablak négyzetében felbukkan Lorelei fenekének hamvas rózsaszín pászmája, eloszlik fejük felett a szomorúság felhője, s megcsillan mintegy a remény napsugara, végül képeslapot vesznek, megírják, megcímezik, Papának, Kómába.
Rút Ernő
