A gondolkodó ember színháza - legalábbis ennek nevezi magát, megpendítve ezzel ismét a kérdést, hogy vajon akkor mit is keres az ember a kulturált szórakoztatás eme hadszínterén, és vajon mihez is foghatni azoknak a gondolataival, akik színházlátogatások útján pallérozták azokat.

Rendben van, az ember nem azért jár színházba, hogy ott jó legyen neki, hanem azért, mert olthatatlan vágyat érez arra, hogy bonyolult szubfilozófiai álkategóriákat halandzsázzanak a fülébe lehetőleg beszédhibás aberráltak. Rendben van, de azért mégis.

Sőt. Az is rendben van, hogy a virtuális világ mind valóságosabb legyen, még ha ez így hordoz is magában némi önellentmondást -annyiban azonban mégiscsak valóságos lett, hogy tagadhatatlanul megjelent az internetgiccs, vagy hogy is nevezzük őt. A hollywoodi filmekben mindennapos jelenség, hogy az üldözési jelenetben a menekülő egy diszk, amire éppen egy fájlt szévelnek, csak az üldözők hús-vér rosszarcúak, de lesz ez még így sem - a színpadokra pedig mindinkább rátüremkedik az új világtól rettegő ember lelkecskéje, amint a jövő rémséges szakadékába meredve izgatottan vibrál, akár egy jobb házból való özvegy, akinek beszóltak.

Mindez tényleg így van, jobb, ha hozzászokunk, különben úgy maradunk, csodálkozva és felháborodva, és miközben egyre csontosabb ujjainkat rázogatjuk, utódaink röhögve szörfölnek el mellettünk.

Ennek az előadásnak az alkotói ezt vagy nem így látták, vagy sehogy. Az új, két részre -virtuálisra és reálisra - szakadt világ, amiben a valóság -szerintük - csak a virtualitás valamiféle külvárosa, félresikerült egzisztenciák, dadogó próféták, lerobbant fantáziájú álmodozók szűkösen nyüzsgő lakótelepe, ahová minden további nélkül megérkezhet valamiféle, talán megváltást hordozó, de kimondhatatlansága okán felfoghatatlan üzenetek hordozója, hogy belekavarjon a megszokott állapotokba, mint teszik azt a jövevények az Oresztész-legendától fogva a hollywoodi börtöntárgyú színes szélesvásznúakig mindenütt.

Ebben a történetben a képzelt helyszín mellett maga az üzenethordozó lénye is a szokatlanságok közé tartozik, amennyiben a kimondhatatlan szavakat egy szokatlanul tenyérbe mászó törpének kellene a tudtunkra adnia, de ezt sajnos annyira tenyérbe mászóan teszi, hogy fő funkcióját -azt, hogy átvezesse a nézőt az elbeszélt történet labirintusán -képtelen teljesíteni, a magára hagyott néző pedig pillanatnyi kedvének és befogadóképességének megfelelően bolyong az ide-oda csapongó elbeszélésben.

Melynek során számos érdekesség tanúja lehet, mely érdekességek valami, közelebbről meg nem határozott okból kifolyólag az orosz irodalom néhány, eddig feltáratlan sorskérdése - jelesül Tolsztoj és Csehov rendezetlen matrimoniális viszonyai - köré csoportosulnak. Meglehet, tényleg minden másként alakult volna, és most nem itt tartanánk, ha Tolsztoj legalább a feleségét nem ítéli dögunalomra, és akkor is jobb lett volna, ha Csehov megdugja a képzelt kirgiz cselédlányt.

Koránt sincs természetesen kizárva, hogy az előadás ennél lényegesen többről szólt vagy szólt volna, a nagy ívű terveket azonban a felkészülésre jutó, szemérmetlenül rövid idő aláaknázta, a nézők szeme elé gyakorlatilag egy szinopszis vázlata kerül, időnként -pl. Kari Györgyi színpadi jelenléte (őrület, hogy azt csinál a hangjával, amit akar), Hevér Gábor hűvös öniróniája, továbbá egy Andreia Rocha nevű sellő puszta léte által - felszikrázva. Egyébként meg csak úgy, maximum a mit keresek én itt kérdését boncolgattatva a nézővel.

Ami viszont egy alapvető egzisztenciális kérdés, és lehet, hogy túlbecsüljük magunkat, amikor azt hisszük, hogy ezt amúgy is feltennénk magunknak.

Rút Ernő