Svédországban rendszerváltás volt, és a svédek meg a hozzájuk csatlakozott bevándorlók sírnak, mint a fába szorult fürdőskurva, ami akusztikailag roppant kellemetlen, viszont hülyeség. Jobban vannak, mint valaha, az ingatlanpiac zsizseg, a tőzsde forrong, szertelen fogyasztás üli torát utcaszerte.
A jóléti állam vége
mégis tény, a svéd utcákra korábban jellemző fauna és flóra (zsávolycuccba burkolt ortodox szociáldemokraták, foszforeszkáló kiegészítőkkel díszített egészségtudatúak, amúgy is másodrendűnek tekinthető szexepiljüket lábmelegítővel aláaknázó süldő lányok, Borsalino-kalapjuk alól előtüremkedő vikingszarvukat palástolni igyekvő szakértők stb.) forgatagában felbukkantak a hajléktalan kukázók meg azok, akik emlékeik törmelékei közt botorkálnak sorsuk sivatagában, bár ők maguk ezt minden bizonnyal másképp fejeznék ki, ha kérdeznék őket. De ma már nem is kérdezik őket, a jóléti államnak vége.
Egyedül a hideg maradt meg belőle.
Egyébként
minden megváltozott
a korábbi időkhöz képest, Stockholm lakható európai város benyomását kelti, folyamatos forgalmi dugókkal nappal és bárokkal, ha leszáll a röpke nyár kivételével mindig túl korán érkező alkony. A svédek, legalábbis néhányan közülük, soha, még a legsötétebb szalonbalos terror idején sem feledkeztek meg a fanyar, hűvös, enyhén neuraszténiás eleganciáról, ami az előző századfordulótól kezdve jellemezte őket egész a rózsaszín reményekbe burkolózó hatvanas évekig. Akkor fordult a kocka, és a feltörekvő új generáció színes rongyokba öltöztetett maga körül mindent, tisztára seperte a könyvespolcokat, hogy helyet szorítson építő szellemű brosúráinak, és az égetett szeszes flaskákat zsírmentes tejjel öblítette ki, hogy csak néhány, már-már konkrét ballépést említsünk a svéd szalonbal nagy meneteléséből.
És akkor még nem szóltunk a nőkről. Okkal nem tettük, mi szólnivaló lett volna róluk. A svéd nő, egykor sóvárság távoli tárgya, a helytelenül interpretált emancipáció évtizedében lompos lett, pubertáskríziséből egyből a klimaktérium felé vette (döngő léptekkel méghozzá) az útját, és biztos a svéd férfival is történt valami, magától senki nem kezdi el fontosnak látni, hogy kifejtse a benne rejlő gyermeket, életét pityergés, bakkecske módjára történő ugrándozás, valamint mamlasz bámészkodás közt osztva meg.
Mostanra azonban mintha ismét ráébredtek volna a svédek, hogy a szesznek íze is van, nemcsak konzekvenciái a társadalomra nézvést, míg a nők visszaváltoztak gőgös kis hókirálynővé, nem viselnek többé lábmelegítőt, megszabadultak palesztin kendőiktől és önkezük által kötött holmijaiktól, melyekben úgy néztek ki, mint megannyi pártában maradt bútordarab egy hamvába holt lomtalanítás másnapján.
Ami a várost illeti:
az szép volt mindig, ha eltekintett az ember a városközponttól, amelyet épp a hatvanas években építettek ki, és változatlanul a sivárság és a borzalom netovábbjaként terpeszkedik, törpe felhőkarcolók, bádogkastélyok, szélcsatornaként működő bevásárlóutcák kusza szövevényeként, holott derékszögben találkozik itt minden és mindenki. Másutt azonban, ahol meghagyták olyannak, amilyenné eredetileg kiépült, ott szédítő hepehupákra kapaszkodnak a szolid eleganciát sugárzó utcák, a házak kötelességtudó, ám találékony lelkű építész keze nyomát idézik, ahová csak benéz az ember, jó volna lakni mindegyikben. Mindez, szokatlan módon, a legújabb házakra is vonatkozik, a központi pályaudvar mögött, a sokat szenvedett belvárosban például egy tökéletesen eredeti Bauhaus-koncepciójú lakónegyed nőtt ki a földből úgyszólván, egyáltalán nem ellentmondva a vele szemközti, a harmincas években felépített autentikus Bauhaus-házaknak, inkább folytatva azokat; a város déli felén pedig, amit a svédek a maguk nehézkes módján Södermalmnak szólítanak, egy teljes posztmodern lakótelep keletkezett: középpontja ugyan a kelleténél mintha kissé erősebben emlékeztetne a theresienstadti Appelplatzra, de ha megnőnek az oda ültetett facsemeték, akkor kinéz majd valahogy. Viszont lett benne egy igazi felhőkarcoló - bár mindössze húszvalahány emelet az egész -, de felfelé keskenyedik, ami pofonegyszerű, mégis ritkán alkalmazott módja annak, hogy egy pimf bérkaszárnyából szédítő tornyot varázsoljunk.
A legmegdöbbentőbb változás mégsem ez, hanem az a tény, hogy úgyszólván nincsen háztömb
kocsma, vendéglő vagy bár
nélkül. Ami az előbbieket illeti, gyakorta átfedésben vannak egymással, a talponállás intézménye itt ismeretlen, a svéd ember ülve iszik, mert onnan nem esik akkorát. Kocsmaként egyikük se különös szemernyit se, vendéglő üzemmódban azonban bármelyiket érdemes kipróbálni; valamilyen rejtélyes oknál fogva ahhoz, hogy svéd étteremben rosszat egyen az ember, nagyon messzire, vidékre kell menni, valami nagyon helyi specialitásért. Az árfekvés a helyek túlnyomó többségén azonos: 150-180, na jó, 200 koronáért tudható le egy ebéd vagy vacsora, látványra szűköskének tetsző, valójában emberes adagok, melyeket a melléjük járó vaj és kenyér tesz teljessé. A külvilág rohammal vette be Svédországot, és ez elsősorban a vendéglői konyhákat derítette fel, ahol ma már a svéd szakácsok új generációja az úr, amely pendelyes korában sajátította el a pastramikészítés vagy a wokban párolás alapelemeit. Egy pofa sör avagy egy pohár bor uszkve harmincba fáj, ami ijesztő, de csak akkor, ha nem tudjuk, hogy néhány éve hatvan kr. alatt száraz tátogás volt az osztályrészünk, esetleg a legendás svéd alkoholmentes sör, mitől isten mentsen minden jótét lelket.
Külön bekezdés illeti a bárokat, amelyek italmérési feladataik maradéktalan ellátásán túl az ismerkedés helyszínéül is szolgálnak. A közeledés durva visszautasítása nem szokás, bár a válasz gyakran kitérő. Ez ne keserítsen el senkit, előbb-utóbb beesik a jótékonyan szűkülő látótérbe valaki, aki eleget ivott ahhoz, hogy látványunkat elviselje, és innentől már csak a menekülési útvonal biztosítása a fontos. Mivel az italért azonnali fizetség dukál (nem a szökésünktől tartanak, inkább az alkohollal szembeni, változatlanul feszült viszonyuk a ludas), elég, ha nem feledkezünk meg a kijárat hollétéről. Kár, hogy mindmáig hatvan koronával indul a tömény szeszek árlistája, a finn vodka és a skót whiskyk magasságában, hogy az ír whiskeyken, a grappákon, tequilákon és a Metaxán át eljusson a calvadost és a konyakokat övező, 140 koronás álomhatárokig. Ez azért szomorú, mert a bár kirakatnyi ablakain (Stockholmban pincehelyiségnek hírét se hallották) beszűrődő hideg fények, a jégmadár röptét idézve tovasuhanó nők látványa és mindaz a múltból előkerített, leporolt, újraglancolt, patinás patrícius félhomály, ami Stockholmot, riasztó árai ellenére érdemesnek ítéli arra, hogy felkeresse vagy viszontlássa az ember; nos, mindez konyak, sőt calvados után kiált.
Mint megannyi más színtere és helyzete ennek a nyomorult életnek.
Rút Ernő
(1 korona = 26 Ft)
