A nappal még csak-csak eltelik valahogyan: ügyeink intézése hagyományosan hatásos ellenszere az élet egyéb funkcióira való odafigyelésnek, a belőle fakadó undor pedig órákkal, akár napokkal is visszavetheti az egyedfenntartási hajlam elburjánzását, egyszer azonban a leghosszabb nappal is véget ér.

Az éjszakát sokadika után is elsősorban a megváltozott fényviszonyok különböztetik meg a nappaltól, de felelőtlenség volna feltételezni, hogy minket az észlelt változások meghagynak annak, amik a változások bekövetkezéséig voltunk: senkinek és semminek, körben forgó napokból összegányolt évek hordalékának, emlékeink poharának fenekén szötymörgő maradványnak, zaccnak, amelyből már senki se jósol, vagy ha mégis megkísérelné, az eredmény kisilabizálása páni félelemmel töltené el, melyet hasztalan igyekezne zavart heherészésbe fojtani.

Nem, az éjszaka a vak remények felhorgadásának időszaka, a vak remények farvizében pedig ott ólálkodnak az emlékek, utóbbiakkal pedig ajánlott csínján bánni, sokadikán pláne, hiszen a legtöbb sokadika után - kivéve azt a bizonyos legutolsót - is jön még egy mégtöbbedike.

Ha van mit; de szemben a nappal erősen közszolgálati tévéadás jellegű képvilágával, az éjszaka kínál megtekintésre méltó látnivalókat, még ha kedvesünk másutt - távoli kollégiumok odvától a Hold túlsó oldalán felvert alkalmi táborhelyig bárhol - szendereg is; még akkor is, ha helyét egy alkalmi kedves illető bitorolja éppen, kinek kelyhéből már kiszürcsöltünk minden kiszürcsölhetőt. Ilyenkor, bármilyen banálisnak tessék is ez a megoldás, nézzünk ki az ablakon, előbb-utóbb előbotorkál valaki odalent, akinek, erről könnyűszerrel meggyőzhetjük magunkat, még nálunk is rosszabb, és a sorsa feletti borongás akár másodpercekre is eltompíthatja a bennünk motoszkáló vágyak - vonatkozzanak ezek a boldogságra vagy valamely égetett szeszre - hangját.

Ha ezzel mégse boldogulnánk, nézzünk körül a lakásban, néha - ritkán - a legrejtettebb zugok bizonyulnak kincsesbányának. Ha éltünk olyasmivel, amivel élnünk ma már tilos, és volt annyi eszünk, hogy a tartalmazó papírborítékocskákat, a hazai origamigyártás ékköveit, nem hajítottuk ki ostobán, folyamodjunk ezekhez, nem mintha megőriztek volna bármit is tartalmuk jegeces leheletéből -ezt a tudatot azonban áthidalhatjuk, ha kellő ideig dörgöljük orrcimpánkhoz a papír belsejét, legalább odáig elráncigálhatjuk földre hullni vágyó lelkünket, hogy a boríték lelőhelyének környékét végigpásztázzuk. A hazai origamigyártás, bármennyire origamigyártás legyen is, de hazai, a borítékok tehát fénykorukban megrepedeztek, a tájékukon akadhat értékes hulladék, és ezt már ránk is mondták. Hasonló módszerrel, legfeljebb orrunk helyett ujjbegyünkkel dolgozva, reciklálhatnánk cannabisszármazékokat is, ha nem volna tilos az ilyesmi, és nem nyaltuk volna rég le, némi joule-ok reményében, a papírról a ragasztócsíkot már mióta, hogy.

Mindez persze nem jó semmire, hacsak arra nem, hogy az éjszaka során felhorgadó emlékeket hátrálni, az előttünk tornyosuló időt pedig iszkolni kényszerítsük; illetve arra, hogy az emlékekkel való bánásmód nyitjára - gyűjtsük halmazba, és gyalázzuk meg őket - rádöbbenjünk. Bár ez csak saját recept alapján valósítható meg maradéktalan hatásfokkal.

Alkohollal és azt tartalmazó palackkal ne tegyük ezt, az eredmény csak a legvégső esetben fogadható el, és hol van az már. Reggel meg majd csak felébred a kedves, lemegy a boltba, hoz valamit, tétova pillantást vet ábrázatunkra, és megajándékoz még egy semmitmondó mosollyal, mielőtt végleg tovaiszkolna.

Rút Ernő