Nocturne (A mégtöbbedikére virradás hátulütőinek elodázásáról)

  • Rút Ernõ
  • 1999. június 17.

Publicisztika

A nappal még csak-csak eltelik valahogyan: ügyeink intézése hagyományosan hatásos ellenszere az élet egyéb funkcióira való odafigyelésnek, a belőle fakadó undor pedig órákkal, akár napokkal is visszavetheti az egyedfenntartási hajlam elburjánzását, egyszer azonban a leghosszabb nappal is véget ér.
A nappal még csak-csak eltelik valahogyan: ügyeink intézése hagyományosan hatásos ellenszere az élet egyéb funkcióira való odafigyelésnek, a belőle fakadó undor pedig órákkal, akár napokkal is visszavetheti az egyedfenntartási hajlam elburjánzását, egyszer azonban a leghosszabb nappal is véget ér.

Az éjszakát sokadika után is elsősorban a megváltozott fényviszonyok különböztetik meg a nappaltól, de felelőtlenség volna feltételezni, hogy minket az észlelt változások meghagynak annak, amik a változások bekövetkezéséig voltunk: senkinek és semminek, körben forgó napokból összegányolt évek hordalékának, emlékeink poharának fenekén szötymörgő maradványnak, zaccnak, amelyből már senki se jósol, vagy ha mégis megkísérelné, az eredmény kisilabizálása páni félelemmel töltené el, melyet hasztalan igyekezne zavart heherészésbe fojtani.

Nem, az éjszaka a vak remények felhorgadásának időszaka, a vak remények farvizében pedig ott ólálkodnak az emlékek, utóbbiakkal pedig ajánlott csínján bánni, sokadikán pláne, hiszen a legtöbb sokadika után - kivéve azt a bizonyos legutolsót - is jön még egy mégtöbbedike.

És akkor nézhetünk

Ha van mit; de szemben a nappal erősen közszolgálati tévéadás jellegű képvilágával, az éjszaka kínál megtekintésre méltó látnivalókat, még ha kedvesünk másutt - távoli kollégiumok odvától a Hold túlsó oldalán felvert alkalmi táborhelyig bárhol - szendereg is; még akkor is, ha helyét egy alkalmi kedves illető bitorolja éppen, kinek kelyhéből már kiszürcsöltünk minden kiszürcsölhetőt. Ilyenkor, bármilyen banálisnak tessék is ez a megoldás, nézzünk ki az ablakon, előbb-utóbb előbotorkál valaki odalent, akinek, erről könnyűszerrel meggyőzhetjük magunkat, még nálunk is rosszabb, és a sorsa feletti borongás akár másodpercekre is eltompíthatja a bennünk motoszkáló vágyak - vonatkozzanak ezek a boldogságra vagy valamely égetett szeszre - hangját.

Ha ezzel mégse boldogulnánk, nézzünk körül a lakásban, néha - ritkán - a legrejtettebb zugok bizonyulnak kincsesbányának. Ha éltünk olyasmivel, amivel élnünk ma már tilos, és volt annyi eszünk, hogy a tartalmazó papírborítékocskákat, a hazai origamigyártás ékköveit, nem hajítottuk ki ostobán, folyamodjunk ezekhez, nem mintha megőriztek volna bármit is tartalmuk jegeces leheletéből -ezt a tudatot azonban áthidalhatjuk, ha kellő ideig dörgöljük orrcimpánkhoz a papír belsejét, legalább odáig elráncigálhatjuk földre hullni vágyó lelkünket, hogy a boríték lelőhelyének környékét végigpásztázzuk. A hazai origamigyártás, bármennyire origamigyártás legyen is, de hazai, a borítékok tehát fénykorukban megrepedeztek, a tájékukon akadhat értékes hulladék, és ezt már ránk is mondták. Hasonló módszerrel, legfeljebb orrunk helyett ujjbegyünkkel dolgozva, reciklálhatnánk cannabisszármazékokat is, ha nem volna tilos az ilyesmi, és nem nyaltuk volna rég le, némi joule-ok reményében, a papírról a ragasztócsíkot már mióta, hogy.

Mindez persze nem jó semmire, hacsak arra nem, hogy az éjszaka során felhorgadó emlékeket hátrálni, az előttünk tornyosuló időt pedig iszkolni kényszerítsük; illetve arra, hogy az emlékekkel való bánásmód nyitjára - gyűjtsük halmazba, és gyalázzuk meg őket - rádöbbenjünk. Bár ez csak saját recept alapján valósítható meg maradéktalan hatásfokkal.

Alkohollal és azt tartalmazó palackkal ne tegyük ezt, az eredmény csak a legvégső esetben fogadható el, és hol van az már. Reggel meg majd csak felébred a kedves, lemegy a boltba, hoz valamit, tétova pillantást vet ábrázatunkra, és megajándékoz még egy semmitmondó mosollyal, mielőtt végleg tovaiszkolna.

Rút Ernő

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.