Vannak különleges képességekkel megáldott emberek. Te nem ilyen vagy - mondják Tóth Tamás
című filmjének viszonylag az elején, de nem annyira az elején, hogy ekkorra már ne ránduljon az embernek görcsös vigyorba a gyomra. Pedig ez igazságtalanság, Tóth Tamás az előző filmjével, a Vasisten gyermekeivel jelét adta kivételes képességeinek: most lett volna itt az alkalom, hogy megmutassa, pontosan miben is állnak ezek a képességek.
Nos, ebből nem lett semmi, a Natasa mindössze azt mutatja meg, hogy Moszkvában még mindig, vagy talán egyre inkább, olyan külsőket lehet felvenni, amikhez képest a Blade Runner díszletei skandináv lakótelep benyomását keltik, továbbá azt, hogy még mindig, vagy talán egyre inkább, adódnak filmesek, akik azt képzelik, hogy ha jó külsőben forgat az ember, akkor előbb vagy utóbb csak kialakul valami sztori jellegű cselekményféleség, holott egy nyavalyát, téblábolnak szegény hősök a vérlázító környezetben, beszélnek hülyeségeket, mély érzelmeket és baljós titkokat igyekeznek leképezni rángatózó testmozgás, valamint sanda pónemek vágásának alkalmazásával, mindhiába.
Holott az alapötlet, nevezetesen az, hogy nyúljunk le Szerb Antal Utas és holdvilág című regényéből ezt-azt, nem is rossz. Adva van egy tébolyult világ meg az abba csöppent sérülékeny és cinikus értelmiségi, továbbá egy koedukált testvérpár némi incesztuózus stichhel, valamint különböző kultúrák találkozása az egyetemi kollégium (az értelmiségi lét perifériájának perifériája) lépcsőházában (az ért. lét. perif.-jának a perif.-jának perif.-jáján tehát). A különböző kultúrák közül a sámánizmust érdemes elsősorban kiemelni, a címszereplő hölgy ugyanis ebben utazik, gyakorlatait egy Jancsó Miklós és Jean-Paul Gaultier házasságából származó pendelyben vezetve elő, ami kiindulópontnak ígéretes ugyan, de sose veszi le, holott a film viszonylag hamar eljut arra a pontra, amikor már csak ez segítene rajta.
Ugyanis fikarcnyi értelme sincs az egésznek. Ez a film úgy titokzatos, hogy csak azért se nem mondják meg benne, hogy most mi van, csak sunyi pofával mutatnak tárgyakat és arckifejezéseket a kamera felé; úgy multikulturális, hogy több világrész gyöngyösbokrétáját ismerhetjük meg benne; és úgy brutális, hogy van benne egy erősebb fickó meg egy gyengébb, és előbbi több ízben megrángatja utóbbi fülét, majd még jól fel is löki, hogy fájjon. Minden csak félig van meg belőle, de többnyire még így is sok. Kivéve a színészek és főleg a szinkronszínészek teljesítményét. Az orosz színészek legendásan jók, ezt még a szovjet filmek dömpingjének idején is kénytelen volt elismerni az ember, így aztán a reveláció erejével hat, amit ebben a filmben tapasztalhatunk; hogy orosz színészek is lehetnek tök tehetségtelenek. A vásárosnaményi fekvőrendőr lejátszaná bármelyiküket, még akkor is, ha eredetiben látnánk őket, nem szinkronizálva, pontosan azon a színvonalon, amit a szinkronszínészektől megszokhattunk, amire tehát szót sem érdemes vesztegetni.
A Vasisten gyermekei, az jó volt. A legközelebbi filmje, ha lesz még ezek után Tóth Tamásnak, talán majd jó lesz megint. Ezt a Natasát, ezt okosabb lett volna úgy, ahogy van, kihagyni.
A Presszó
című filmet egyetlen kameraállásból vette fel rendező-operatőrje, Sas Tamás, és az ilyesmi hallatán az ember szívesen megvonná a vállát, amit ez esetben a film meg nem nézésére vonatkozó elhatározás testbeszédeként értékelhetnénk. Holott a film többnyire jó, ráadásul nagyon jó, néha meg nem annyira jó, de még akkor is működik. Unalmassá sose válik. A kis- és a szür-reálok határvidékén izeg-mozog, szereplői vércicák és bérgyilkosok, az időközben végelgyengülésben kimúlt, ám lelkünkben még mindig végvonagló, rendszerváltás és ezredvég közti Budapest jellegzetes figurái, ahogy mondani szokás. Nyilvánvalóan a köztük adódó helyzetek, miszerint átverik, lenyúlják, kinyírják egymást, is ehhez igazodnak: semmi különös, mondhatnánk tehát.
Ámde mégse: a Presszó ugyanis azzal tér el úgy tárgyától, mint az efféle tárgykörökben megszokott film jellegű mozgóképféleségektől, hogy Németh Gábor forgatókönyve meg van írva. A Presszóban emberek beszélnek emberül, nem úgy, ahogy szoktak, és végképp nem úgy, ahogy a realista megközelítés szakértői ábrázolják a beszédmódjukat, hanem ahogy beszélhetnének, ha beszélnék az anyanyelvüket, és gondolnának még egyáltalán valamire. Több ízben több, legalábbis a kelleténél több szó esett már arról, hogy a kortárs magyar irodalom nem más, mint maga a nyelv, továbbá, hogy áttehető-e akkor a kortárs magyar irodalom a filmnek az ő nyelvére-e esetleg, bár lehet, hogy utóbbi kérdést frappánsabban fogalmazták meg az illetékesek. Ami a Presszót illeti, a film egy nagy, csattanós, igen válasz az utóbbi kérdésre. Egy kameraállás, egy díszlet, méghozzá nem is a legjobb, ámbátor hagyjuk ezt, leginkább diszkrét semmitmondással erényeskedő zene, ámbátor hagyjuk ezt is - és a film végig él, dolgozik, elszórakoztatja a nézőt, és bele is köt egyszersmind, torz és fonák, akár az életünk; de nem, mégse úgy. Ennyire jó dolgunk, ennyire jó dumánk azért még sincs.
Vannak viszont ennyire jó színészeink, mint akik a presszót és a Presszón kívül is majd az összes magyar filmet benépesítik, többnyire rutinból hozva a dolgokat: itt játszanak, mintha az életük függene tőle, ami nemcsak róluk, de Sas Tamásról is sok mindent elmond, például azt, hogy operatőrből, úgy látszik, tényleg rendezővé is tudott válni. Neki se lehetett könnyű.
De megérte. Hogy aztán akkor, amikor ez a külföldre - feltehetően -eladhatatlan film végképp belevész a Hazai Viszonyokat hűen tükröző Hazai Filmforgalmazás csúf, mocsár állagú labirintusába, akkor is megérte-e, az még elválik. Na ja, nem alkothat mindenki Zimmer Ferit.
Rút Ernő
