Szegényregények (Tóth Tamás: Natasa; Sas Tamás: Presszó)

  • Rút Ernõ
  • 1998. február 12.

Film

Sokáig úgy volt, elértünk a Lumumba utca végére, a magyar filmgyártásnak, mint annyi mindennek ebben a kicsiny, ám financiális gondoktól övezett hazában, annyi. Aztán maradt minden, ha nem is a régiben, de legalább elkészült az az évi néhány film. Az anyagi gondokat először a szemle külsőségein lehetett tetten érni, aztán az olcsóbb felhajtás után az idén már bemutatkoztak az olcsóbb filmek. A láthatóan mikroszkopikus költségvetés azonban néha kifejezetten nemes szívet, adott esetben kifejezetten nézhető filmet is takar.
Sokáig úgy volt, elértünk a Lumumba utca végére, a magyar filmgyártásnak, mint annyi mindennek ebben a kicsiny, ám financiális gondoktól övezett hazában, annyi. Aztán maradt minden, ha nem is a régiben, de legalább elkészült az az évi néhány film. Az anyagi gondokat először a szemle külsőségein lehetett tetten érni, aztán az olcsóbb felhajtás után az idén már bemutatkoztak az olcsóbb filmek. A láthatóan mikroszkopikus költségvetés azonban néha kifejezetten nemes szívet, adott esetben kifejezetten nézhető filmet is takar.

Vannak különleges képességekkel megáldott emberek. Te nem ilyen vagy - mondják Tóth Tamás

című filmjének viszonylag az elején, de nem annyira az elején, hogy ekkorra már ne ránduljon az embernek görcsös vigyorba a gyomra. Pedig ez igazságtalanság, Tóth Tamás az előző filmjével, a Vasisten gyermekeivel jelét adta kivételes képességeinek: most lett volna itt az alkalom, hogy megmutassa, pontosan miben is állnak ezek a képességek.

Nos, ebből nem lett semmi, a Natasa mindössze azt mutatja meg, hogy Moszkvában még mindig, vagy talán egyre inkább, olyan külsőket lehet felvenni, amikhez képest a Blade Runner díszletei skandináv lakótelep benyomását keltik, továbbá azt, hogy még mindig, vagy talán egyre inkább, adódnak filmesek, akik azt képzelik, hogy ha jó külsőben forgat az ember, akkor előbb vagy utóbb csak kialakul valami sztori jellegű cselekményféleség, holott egy nyavalyát, téblábolnak szegény hősök a vérlázító környezetben, beszélnek hülyeségeket, mély érzelmeket és baljós titkokat igyekeznek leképezni rángatózó testmozgás, valamint sanda pónemek vágásának alkalmazásával, mindhiába.

Holott az alapötlet, nevezetesen az, hogy nyúljunk le Szerb Antal Utas és holdvilág című regényéből ezt-azt, nem is rossz. Adva van egy tébolyult világ meg az abba csöppent sérülékeny és cinikus értelmiségi, továbbá egy koedukált testvérpár némi incesztuózus stichhel, valamint különböző kultúrák találkozása az egyetemi kollégium (az értelmiségi lét perifériájának perifériája) lépcsőházában (az ért. lét. perif.-jának a perif.-jának perif.-jáján tehát). A különböző kultúrák közül a sámánizmust érdemes elsősorban kiemelni, a címszereplő hölgy ugyanis ebben utazik, gyakorlatait egy Jancsó Miklós és Jean-Paul Gaultier házasságából származó pendelyben vezetve elő, ami kiindulópontnak ígéretes ugyan, de sose veszi le, holott a film viszonylag hamar eljut arra a pontra, amikor már csak ez segítene rajta.

Ugyanis fikarcnyi értelme sincs az egésznek. Ez a film úgy titokzatos, hogy csak azért se nem mondják meg benne, hogy most mi van, csak sunyi pofával mutatnak tárgyakat és arckifejezéseket a kamera felé; úgy multikulturális, hogy több világrész gyöngyösbokrétáját ismerhetjük meg benne; és úgy brutális, hogy van benne egy erősebb fickó meg egy gyengébb, és előbbi több ízben megrángatja utóbbi fülét, majd még jól fel is löki, hogy fájjon. Minden csak félig van meg belőle, de többnyire még így is sok. Kivéve a színészek és főleg a szinkronszínészek teljesítményét. Az orosz színészek legendásan jók, ezt még a szovjet filmek dömpingjének idején is kénytelen volt elismerni az ember, így aztán a reveláció erejével hat, amit ebben a filmben tapasztalhatunk; hogy orosz színészek is lehetnek tök tehetségtelenek. A vásárosnaményi fekvőrendőr lejátszaná bármelyiküket, még akkor is, ha eredetiben látnánk őket, nem szinkronizálva, pontosan azon a színvonalon, amit a szinkronszínészektől megszokhattunk, amire tehát szót sem érdemes vesztegetni.

A Vasisten gyermekei, az jó volt. A legközelebbi filmje, ha lesz még ezek után Tóth Tamásnak, talán majd jó lesz megint. Ezt a Natasát, ezt okosabb lett volna úgy, ahogy van, kihagyni.

A Presszó

című filmet egyetlen kameraállásból vette fel rendező-operatőrje, Sas Tamás, és az ilyesmi hallatán az ember szívesen megvonná a vállát, amit ez esetben a film meg nem nézésére vonatkozó elhatározás testbeszédeként értékelhetnénk. Holott a film többnyire jó, ráadásul nagyon jó, néha meg nem annyira jó, de még akkor is működik. Unalmassá sose válik. A kis- és a szür-reálok határvidékén izeg-mozog, szereplői vércicák és bérgyilkosok, az időközben végelgyengülésben kimúlt, ám lelkünkben még mindig végvonagló, rendszerváltás és ezredvég közti Budapest jellegzetes figurái, ahogy mondani szokás. Nyilvánvalóan a köztük adódó helyzetek, miszerint átverik, lenyúlják, kinyírják egymást, is ehhez igazodnak: semmi különös, mondhatnánk tehát.

Ámde mégse: a Presszó ugyanis azzal tér el úgy tárgyától, mint az efféle tárgykörökben megszokott film jellegű mozgóképféleségektől, hogy Németh Gábor forgatókönyve meg van írva. A Presszóban emberek beszélnek emberül, nem úgy, ahogy szoktak, és végképp nem úgy, ahogy a realista megközelítés szakértői ábrázolják a beszédmódjukat, hanem ahogy beszélhetnének, ha beszélnék az anyanyelvüket, és gondolnának még egyáltalán valamire. Több ízben több, legalábbis a kelleténél több szó esett már arról, hogy a kortárs magyar irodalom nem más, mint maga a nyelv, továbbá, hogy áttehető-e akkor a kortárs magyar irodalom a filmnek az ő nyelvére-e esetleg, bár lehet, hogy utóbbi kérdést frappánsabban fogalmazták meg az illetékesek. Ami a Presszót illeti, a film egy nagy, csattanós, igen válasz az utóbbi kérdésre. Egy kameraállás, egy díszlet, méghozzá nem is a legjobb, ámbátor hagyjuk ezt, leginkább diszkrét semmitmondással erényeskedő zene, ámbátor hagyjuk ezt is - és a film végig él, dolgozik, elszórakoztatja a nézőt, és bele is köt egyszersmind, torz és fonák, akár az életünk; de nem, mégse úgy. Ennyire jó dolgunk, ennyire jó dumánk azért még sincs.

Vannak viszont ennyire jó színészeink, mint akik a presszót és a Presszón kívül is majd az összes magyar filmet benépesítik, többnyire rutinból hozva a dolgokat: itt játszanak, mintha az életük függene tőle, ami nemcsak róluk, de Sas Tamásról is sok mindent elmond, például azt, hogy operatőrből, úgy látszik, tényleg rendezővé is tudott válni. Neki se lehetett könnyű.

De megérte. Hogy aztán akkor, amikor ez a külföldre - feltehetően -eladhatatlan film végképp belevész a Hazai Viszonyokat hűen tükröző Hazai Filmforgalmazás csúf, mocsár állagú labirintusába, akkor is megérte-e, az még elválik. Na ja, nem alkothat mindenki Zimmer Ferit.

Rút Ernő

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.