Lapos képek képeslapokról (Woody Allen: A varázsige: I Love You)

szerző
Rút Ernõ
publikálva
1998/34. (08. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ám tessék: ha mindenáron ki kell mondani egyszer, akkor legyen most kimondva. Woody Allennek annyi. A varázsige: I Love You című filmje, akárcsak előző opusa, nézhetetlen. Ráadásul ebben még énekelnek is, úgyszólván folyamatosan.

Ám tessék: ha mindenáron ki kell mondani egyszer, akkor legyen most kimondva. Woody Allennek annyi. A varázsige: I Love You című filmje, akárcsak előző opusa, nézhetetlen. Ráadásul ebben még énekelnek is, úgyszólván folyamatosan.

Hamisan énekelnek, és ritmustalanul, a bátonyterenyei asszonykórus bármelyik tagja egy Kiri Te Kanawa hozzájuk képest, ám szerencsére ezt annyira sivár és gyér zenékre teszik, hogy mindegy is, ha tisztán énekelnének, akkor meg az volna a baj. Táncolnak is továbbá, de bár ne táncolnának inkább, erre a koreográfiára, ami itt elő van vezetve, csak százhúsz kilón felül érdemes, fogyókúrának biztos jobb, mint látványnak.

Az éneklő-, illetve táncolótevékenység forszírozása feltehetően a sztori hiányosságait lett volna elleplezendő, ám öreg rókák tanúságtétele szerint előbb van a sztori, és csak aztán jöhetnek a hiányosságok. Na, itt csak hiányosságok vannak, sztori helyett a szokásos, elvben még akár jól végződni is hajlamos eset van: fitt és bonyolult agyú és lelkű, értelmes és érzékeny emberek egymás ellen vívott küzdelme egymásért. Elvált férjek, válófélben lévő nők, késő pubertáskori hisztérikák.

Itt azonban nem végződik jól senki és semmi, a tétova szellemek sziporkáinak kavalkádja helyett egy urbánus népszínműhöz van szerencsénk, a poénok legfeljebb a Vidám Színpadon jöhetnének be, de ott is csak az első néhány alkalommal, itt meg minden poént, illetve poénkísérletet sokszor megismételnek, hátha leesik valakinek valami. De nem, senkinek semmi, a hajdani groteszk hasonlatok és virgonc szóképek helyett unalmas jópofizás lesz a néző osztályrésze.

A színészek láthatóan unják az egészet, rutinból hozzák a papírfiguráikat, Alan Alda a jó értelemben vett átlagamerikait, Goldie Hawn a jó értelemben vett buta libát, Woody Allen a Woody Allen-paródiát, és még Julia Roberts se gyönyörű, pedig neki könnyű, csak el kell mosolyodnia, és a mozi máris meg van mentve. Itt azonban a forgatókönyv-jellegű tákolmányféleség nem ad neki erre lehetőséget, végig neurotikusan motyog meg a kezeit tördeli, de még a kezeit se látni egyszer se, pedig azok is milyen szépek, csak a tördelést. Tegyük hozzá: a jelmezei slamposak, de nem koncepcióból, hanem ügyetlenségből, mert ha koncepcióból volna, akkor a többieken se állna rosszul minden.

Julia Robertsnek azért kellene gyönyörűnek lenni, mert egyrészt az, másrészt mert az ő figurája volna az a bizonyos kaland, ami mellett a főhős (a Woody Allen-paródia tehát) elmegy, és ez okozná a tragédiáját, ami abból a szomorújátékból fejlődött ki, hogy a biztos pont, aki mellett meg le kéne élnie az életét, az viszont őmellette megy el, mert a főhős, az olyan, hogy nem hagyja magát megmenteni. A másik nő viszont -őt játssza Goldie Hawn - sehogy se akar anyaölű hercegkisasszonnyá fajulni, hiába igyekszik ezt a narrátor elhitetni a nézőközönséggel, a jelenetei, a szövegei egy nyafka sikszét ábrázolnak, úgyhogy szegény narrátornak még a jegyszedő néniket se sikerül megtévesztenie, pedig azok már ki is haltak. Woody Allennek, mint színésznek, annyit feltétlenül a javára kell írni, hogy hálisten elfelejtette azt a kínos hadonászást, amit az előző filmjében tévedésből benne hagyott helyzetgyakorlatokban szégyenszemre elővezetett. Régi filmjeiből emlékezetes csendjeinek és aprólékosan kimunkált fintorainak - amiknek segítségével suttyomban messze túljutott az ábrázolt közegen és embertípuson, és egyetemessé tette a New York-i zsidó entellektüelt - azonban nyoma sincs. Ezzel a figurával legfeljebb egy MIÉP-aktivista tudna mit kezdeni.

Az operatőr Carlo Di Palma volt, akiről annyit érdemes tudni, hogy ő dolgozott Antonionival a Nagyításban, és olyan varázserdőt bűvölt Londonból és parkjaiból, hogy csak na, és egyáltalán, az egész világot egyszerre lidérces és csalogató fátyolfénnyel vette körül. Ebben a filmben New York, Párizs és Velence egyaránt úgy néz ki, mint a róluk készült képeslapok egy alsószász vagy még inkább előpomerán kisvárosi utazási iroda kirakatában, Mezőtúr izgalmasabb lenne bármelyiknél, nem is beszélve az ottani lakosság lelki problémáiról.

Hát ennyi. Egy rosszul megírt, tessék-lássék megrendezett, félvállról eljátszott és hakniban fényképezett film, amolyan átlagos, legfeljebb rosszabb egy kicsit az átlagnál, mert verekedésnek és vetkőzésnek se híre, se hamva; csakhogy Woody Allen rendezte, a filmművészet legnagyobbjainak egyike, aki most már nem először bizonyította be, hogy vagy megöregedett, vagy magánéletének ízléstelen fordulatai gyűrték maguk alá, vagy az van, hogy adott időközönként muszáj neki egy filmet rendeznie, vagy a fene tudja, mi van, de bármi van, nagyon nincs így jól.

Egyedül Tim Roth jó benne: az ő figurájának sincs valami sok értelme, ő azonban láthatóan túlteszi ezen magát, bejön, körülnéz, hullámoztatja azt a lehetetlen idomokból összerakott testét, motyog, vág egy-két pofát, és megvan. Meglehet, Woody Allen, akiről úgy tudni, szorgos és hűséges látogatója az analitikusoknak, kihagyhatna egyszer egy szeánszot, beülhetne a moziba, és megnézhetné Tim Rothot, ahogy nem olyan, de valahol mégis ugyanaz, mint Woody Allen volt, amikor még ért valamit.

Esetleg tanulhatna tőle. Talán még van remény. Ez így nem mehet tovább.

Rút Ernő

Everyone Says I Love You, amerikai, 101 perc; írta és rendezte: Woody Allen; fényképezte: Carlo Di Palma; zene: Dick Hyman; szereplők: Julia Roberts, Goldie Hawn, Woody Allen, Drew Barrymoore, Alan Alda, Edward Norton, Natalie Portman; forgalmazza a Flamex

szerző
Rút Ernõ
publikálva
1998/34. (08. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...