G. A.

Az 1960-as munkának vitathatatlan rangja van a filmtörténetben, hiszen ez volt az amerikai direct cinema egyik inspiratív nyitódarabja - ellenben az a feltételezés téves, hogy még a Kifulladásig is másként festett volna nélküle (híres filmjét ugyanis Godard hónapokkal korábban forgatta). Ám vajon érdemes-e ma rászánni az időt a művészettörténeti kollégiumok keretein kívül is? G.A.

David Eugene Edwards mintegy beváltotta a Narancsnak tavaly tett ígéretét (lásd MaNcs, 2007 június 14), hiszen a Ten Stones hangképe valóban erősen emlékeztet a zenekar színpadi megszólalására, s így a Woven Hand legrockosabb anyaga ez Erőteljes dobokra, vastag, de sohasem tolakvó bőgőre, néhol akusztikus, nagyobb arányban viszont elektromos gitárokra épülnek a számok, noha az Iron Featherben a zongora, a White Nuckle Gripben pedig a már a 16 Horsepowerből jól ismert bandoneón is előkerül Edwards stílusa összetéveszthetetlen, zeneileg azonban igazából már csak ez az utóbbi tétel emlékeztet erősebben a valahai alt-country legendára, s bár a countryelemek és a westernhangulat oda, a zenekar viszonya az amerikai folkhagyománnyal továbbra is igen intenzív Az indián zene hatása már az előző lemezen, a Mosaicon is könnyedén kihallható volt, ezúttal pedig még inkább ez a meghatározó, ott van a ritmikában, a számcímekben, és persze az sem véletlen, hogy Edwards újabban a pompás westerningei helyett sokszor egy viseltesnek látszó poncsóban feszít Az atmoszféra azonban változatlan Bibliai képekből építkező számaiban Edwards továbbra is a kitörni készülő vihar, a horizonton fenyegető mód hasasodó sötét fellegek hangulatát ragadja meg, emelkedetten, ihletetten és reménytelenül Tizenegy új száma közül legalább három egészen kimagasló (a zúzósabbak közül a Kicking Bird és a Not One Stone, a csendesebben borongókból a His Loyal Love) és csak egyetlenegyszer fog mellé: a Quiet Nights Of Quiet Stars feldolgozásában túlságosan hűen hozza Frankie Boy előadói modorát, ami érdekesnek ugyan érdekes, de a kontextusból zavaróan kilóg Sounds Familyre, 2008 ***** alá . .

Attitűd tekintetében a svéd és a magyar rockzenekarok többsége között szemernyi különbség sincsen: itt is, ott is amint egy társaság megkedvel egy angolszász bandát, hatalmas hévvel legott annak imitálásába fog. Különbségek inkább a kivitelezésben vannak, amit most két, egyaránt klasszikus punkzenekarok másolására szakosodott brigád új lemeze is fényesen példáz.

Dylan Carlson hírhedt figura: világszerte milliók ismerik a nevét, mert ő volt az, aki megvásárolta Kurt Cobainnek a shotgunt, amelylyel a deprimált ikon nem sokkal később fejbe lőtte magát. Haladóbb Nirvana-rajongók azt is tudják, hogy Carlson Cobain legjobb barátja, később pedig a heroinbeszállítója is volt, s hogy állítólag róla szól az In Bloom. Nick Broomfield félresikerült dokumentumfilmje (Kurt és Courtney, 1998) miatt a legtöbben halk szavú és eléggé lerobbant addiktként emlékezhetnek rá.

Kétszeresen - rögbizésben és éjszakai verekedésben - eltört orrú, nagydarab, bikafejű, láncdohányos, rekedt hangú, kommunista pártra szavazó, de filmenként egymillió dollárt kasszírozó barátunk közel hatvan díjat zsebelt be eddig szerte a világban. Játszott már hideget, meleget és számos latin szeretőt.

Aligha férhet hozzá kétség, hogy az amerikai tömegképregény megannyi maszkos-köpenyes hérosza közül Batman figurája a legjelentősebb - alakjával nem csupán a comicsgalaxis, hanem a felejthetetlen fiktív magándetektívek ligája is igen fontos szereplővel bővült.

"Szerencséje van - szólalt meg -, ha előbb jön, még itt találja azt a részeges Chinaskit. Itt járt megint, és vagy egy órát kérkedett az új postai mérlegével."

Hogy a közelmúlt legizgalmasabb rockzenei irányzataiból mi jutott el a magyar színpadokig, azt elég kínos volna áttekinteni, de szombat este legalább az északi kör megnyugtatóan bezárult: a Backyard Babies fellépésével immár a skandináv rakendroll összes vezérzenekara tiszteletét tette nálunk.

Az angol rocksajtó újabban rendre importálni kényszerül magasztalható kedvenceket (a Hivest Svédországból, a Strokesot, Queens OTSA-t és társaikat Amerikából), ami engem egyáltalán nem lep meg: utoljára, tán nyolc-tíz évvel ezelőtt, a Wildhearts volt az a brit zenekar, amiért teljesen odáig voltam. Elájulni - minden erre biztató közlés dacára - mindeddig recenziónk tárgyától sem sikerült (sosem éreztem úgy igazán az elevenembe hasítónak és nélkülözhetetlennek), azt azonban nem állíthatnám, hogy ne lettek volna kedvemre valók azok a Placebók, amiket eddig nyelhettem.

Feldolgozásokat készíteni sokféle módon lehetséges, de ahogyan Tori Amos teszi, úgy szerintem kifejezetten érdemes is. Mit csinál hősnőnk? Elemeikre szedi szét a dalokat, majd addig játszogat a darabokkal, amíg vastagon beborítják ujjlenyomatai, és akkor aztán szépen összefabrikál belőlük valamit. Egész pontosan új Tori Amos-számokat kreál, amelyek ilyen-olyan mértékig hasonlítanak ugyan az eredetijükre, de azért nem feltétlenül.

Van ez az anekdota, amelyben a brutális noise-zenekar, az Unsane gitárosát faggatják, fedje már föl, ugyan miért ez az irgalmatlan zúzás. Hát azért, így a válasz, mert zúzni annyira, de annyira jó. Helyben is vagyunk, amennyiben Iggy Pop idei lemezéhez kívánunk mottót passzítani.

Atörténet bő hét évvel ezelőtt indult, amikor a Godfrey fivérek - a gitáros-billentyűs Ross, valamint bátyja, a ritmusprogramokért, szkreccsekért felelős Paul - egy londoni house-partin összefutottak az addig "főállásban" divattervezőként ügyködő Skye Edwards énekesnővel; néhány próba, majd több sem kellett nekik, máris Morcheeba név alatt igyekeztek dalokat farigcsálni. Korrekt kis munkamegosztás folyt (és folyik a mai napig is) náluk: Ross szerzi a zenét, Paul írja a szövegeket, és ehhez adja a dallamait Skye. Munkálkodásuk eredményéről 1995 telén kapott ízelítőt a nagyvilág (Trigger Hippie kislemez), rá egy évre pedig napvilágot látott a zenekar debütáló lemeze Who Can You Trust? címmel. Jócskán betépett (naná, a zenekar neve csakúgy, mint a lemez borítója fürtnyi füvet ígér, minimum), kifinomult triphopja kisvártatva a műfaj megkerülhetetlen mesterművének kiáltódott ki, méghozzá korántsem véletlenül. Maga az alapfelállás egyébként nem volt különösebben revelatív. Emlékezzünk vissza, ekkoriban a stílus nevesebb zenekarai és előadói - a Portisheadtől a Lamben át mondjuk Trickyig - mind-mind a hagyományosabb dalszerkezetek felé fordultak, és abban is hasonlítottak egymásra, hogy mindahányan egy-egy fölöttébb izgalmas énekesnőt bírtak muzsikájuk középpontjába állítani. Viszont amíg az emlegetett előadók a gyomrot összerántó szorongatásban voltak nagyok, a Morcheeba számára, éppen ellenkezőleg, inkább a vonások kisimítása a hazai pálya. Másféléhez egyébiránt egy olyan rendkívülien puha és meleg hanggal, mint amilyen Edwards kisasszonyé, gyaníthatóan nem is igen tudtak volna kezdeni.