*
Nicke Borg: Svédországban csomó zenekar jut rendszeresen állami pénzhez - főképp a turnékat támogatják. Nekünk azonban már a korai időkben sem jutott eszünkbe, hogy pályázzunk - nem mintha azok az első turnék annyi pénzt hoztak volna a konyhára, de azért megálltak a maguk lábán, főleg a pólóárusítás miatt. Nálunk különben régóta komolyan veszik a popzenét: az általános iskolában bármilyen hangszert a rendelkezésünkre bocsátottak, ha meg akartunk tanulni játszani valamelyiken. A körülmények persze városról városra változnak: a kisebb helyeken, mint amilyen Nassjö, ahol felnőttünk, limitáltabbak a lehetőségek.
Magyar Narancs: 1994-ben jelent meg első lemezetek, a Diesel and Power. Mire lehetett menni ezzel a zenével akkoriban?
NB: A grunge éppolyan erős volt Svédországban, mint a világon bárhol, a legmenőbb viszont a rap-metál volt. A mi zenénk mindkettőtől baromi távol állt, de nem volt nagy gáz: szívből gyűlöltük Eddie Veddert, és mindazt, amit képviselt, s akik ugyanígy éreztek, hamar ránk találtak. Stabil, de nem valami nagy közönségünk volt éveken át, úgyhogy eléggé meglepett, amikor a kilencvenes évek végén a figyelem középpontjába kerültünk a többi skandináv zenekar társaságában. Hirtelen a mi zenénk lett a trend, és ez nem túl nyerő egy rockzenekar számára, amelynek sokkal jobban áll, ha az épp divatos áramlatok ellen küzdhet, de hát melyikünk harcolna a saját sikere ellen? Ez a skandináv hullám legalább változatos zenekarokat sodort partra, ellentétben a seattle-ivel.
MN: Az indulásnál volt olyan helyi tradíció, amihez kapcsolódni tudtatok?
NB: A 70-es évek elején születtünk, a legényéveinkben nem sok jó svéd gitárzenekart lehetett hallani. Ugyanakkor a hazai zenekarok kvalitása mindenképp irányadó volt: akár szerettük, akár nem, akinek sikerült a nemzetközi áttörés, mind minőségi zenét játszott - gondolj csak az ABBA-ra. Később aztán, amikor felköltöztünk Stockholmba, a kortársaink inspiráltak bennünket, a zenei ízlésvilágunkat azonban alapvetően amerikai bandák szabták meg.
MN: A Social Distortion hatása a színpadi megjelenésedből is azonnal kiolvasható, és most látom, hogy a nyakadra van tetoválva a zenekar logójaÉ
NB: Nem logó ez, hanem szentkép (nevet). Mike Ness (az SD énekes-gitárosa - G. A.) az én bálványom, a Social Distortion segített bennünket az első amerikai koncertjeinkhez. Egészen addig amúgy, amíg nem direkt lopásról van szó, nem zavar, ha a hatásaik nyilvánvalóak a számainkban.
MN: Az új abumot Nicke Andersson segítségével vettétek fel, aki maga is aktív zenész, a Hellacopters vezetője. Gondolom, egy ilyen pali a megszokottnál aktívabban vesz részt a munkában.
NB: Õ írta a You Cannot Wint, és számos énekdallamot emelt magasabb szintre valamilyen apróbb trükkel. Másrészt nem engedte meg, hogy újra és újra felvegyük a részeket. Általában nagyon kényesek vagyunk a stúdióban, korábban addig futottunk neki mindennek, amíg oda-vissza tökéletes nem lett - de ami makulátlan, az könnyen unalmassá válik.
MN: Hogyan élitek meg, hogy sokan a mai napig a Total 13-nel azonosítják a zenekart?
NB: Ha tíz év múlva leülök beszélgetni valakivel, az a lemez alighanem akkor is szóba kerül majd. Értem is, hogy miért: akkor feszítette a zenekart a legtöbb indulat, és ez nagyon megemelte azoknak a számoknak az energiaszintjét. Törekedhettünk volna arra is, hogy egy hasonló lemezt írjunk utána, ehelyett elkészítettük a Making Enemies Is Goodot, ami rendesen kiborította a rajongókat.
MN: Az volt az egyetlen lemezetek, amelyiknek a többitől határozottan eltérő fazonja volt azokkal a lassú, szempleres számokkal.
NB: A korábbinál sokkal több pénz állt akkor a rendelkezésünkre, és el is költöttük mindet hiánytalanul: hosszú ideig szöszmötöltünk különböző stúdiókban, nemcsak otthon, hanem Angliában és az Államokban is. Érdekes kísérlet volt, de biztos vagyok abban, hogy nem lesz több olyan lemezünk.
MN: A 2003-as Stockholm Syndrome-on volt egy igazán figyelemre méltó dal: a Friends. Csomó ismert arc énekelt benne.
NB: A szám zenei alapja évekkel korábban készült: afféle Louie, Louie-szerű kedves, de túlságosan is egyszerű muzsika volt, valamit kezdeni kellett vele. Mindig is bosszantottak bennünket azok a hiphoplemezek, amelyeken minden egyes számban vendégeskedik valaki, úgyhogy kifiguráztuk a dolgot: egyetlen számunkba hívtunk csak vendégeket, de oda annyit, hogy nekünk a refrént leszámítva ne is kelljen énekelnünk benne - a We Are The World rakendrollverziója volt a cél. Végül hat énekes állt kötélnek: Joey Ramone, Mike Monroe, Kory Clarke, Danko Jones, Nina Persson és Tyla a Dogs D'Amourból. A világ különböző pontjain énekelték fel a részüket, mindenki maga írta a saját sorait hozzá. Ez az egyik utolsó felvétel, amelyet Joey Ramone még elkészített a halála előtt. De sajnos nem sikerült kibontakoztatni a dalban rejlő lehetőségeket: megjelent ugyan kislemezen, de csakis Skandináviában, az eltervezett animációs klip pedig sosem jött össze. A kiadónk persze úgyis összehozza egyszer - nagyot kaszál majd vele, ha mindannyian halottak leszünk.
