Svéd arcél (Nicke Borg - Backyard Babies)

  • G. A.
  • 2006. szeptember 21.

Film

Hogy a közelmúlt legizgalmasabb rockzenei irányzataiból mi jutott el a magyar színpadokig, azt elég kínos volna áttekinteni, de szombat este legalább az északi kör megnyugtatóan bezárult: a Backyard Babies fellépésével immár a skandináv rakendroll összes vezérzenekara tiszteletét tette nálunk.
A Babies epikureus tagsága 1989 óta kísérletezik azzal, hogy minél több punkos lendületet injektáljon a glam-sleaze csillámporos világába; 1997-ben robbant be a Total 13-nel, azóta további három albumon van túl, a pesti fellépés a tavasszal megjelent People Like People Like People Like Us dalaira épült. Az interjúra közvetlenül a Hangfoglalás keretében lezajlott PANKKK-vita után került sor, így Nicke Borg énekes-gitárossal először a könnyűzene állami támogatását feszegettük.

*

Nicke Borg: Svédországban csomó zenekar jut rendszeresen állami pénzhez - főképp a turnékat támogatják. Nekünk azonban már a korai időkben sem jutott eszünkbe, hogy pályázzunk - nem mintha azok az első turnék annyi pénzt hoztak volna a konyhára, de azért megálltak a maguk lábán, főleg a pólóárusítás miatt. Nálunk különben régóta komolyan veszik a popzenét: az általános iskolában bármilyen hangszert a rendelkezésünkre bocsátottak, ha meg akartunk tanulni játszani valamelyiken. A körülmények persze városról városra változnak: a kisebb helyeken, mint amilyen Nassjö, ahol felnőttünk, limitáltabbak a lehetőségek.

Magyar Narancs: 1994-ben jelent meg első lemezetek, a Diesel and Power. Mire lehetett menni ezzel a zenével akkoriban?

NB: A grunge éppolyan erős volt Svédországban, mint a világon bárhol, a legmenőbb viszont a rap-metál volt. A mi zenénk mindkettőtől baromi távol állt, de nem volt nagy gáz: szívből gyűlöltük Eddie Veddert, és mindazt, amit képviselt, s akik ugyanígy éreztek, hamar ránk találtak. Stabil, de nem valami nagy közönségünk volt éveken át, úgyhogy eléggé meglepett, amikor a kilencvenes évek végén a figyelem középpontjába kerültünk a többi skandináv zenekar társaságában. Hirtelen a mi zenénk lett a trend, és ez nem túl nyerő egy rockzenekar számára, amelynek sokkal jobban áll, ha az épp divatos áramlatok ellen küzdhet, de hát melyikünk harcolna a saját sikere ellen? Ez a skandináv hullám legalább változatos zenekarokat sodort partra, ellentétben a seattle-ivel.

MN: Az indulásnál volt olyan helyi tradíció, amihez kapcsolódni tudtatok?

NB: A 70-es évek elején születtünk, a legényéveinkben nem sok jó svéd gitárzenekart lehetett hallani. Ugyanakkor a hazai zenekarok kvalitása mindenképp irányadó volt: akár szerettük, akár nem, akinek sikerült a nemzetközi áttörés, mind minőségi zenét játszott - gondolj csak az ABBA-ra. Később aztán, amikor felköltöztünk Stockholmba, a kortársaink inspiráltak bennünket, a zenei ízlésvilágunkat azonban alapvetően amerikai bandák szabták meg.

MN: A Social Distortion hatása a színpadi megjelenésedből is azonnal kiolvasható, és most látom, hogy a nyakadra van tetoválva a zenekar logójaÉ

NB: Nem logó ez, hanem szentkép (nevet). Mike Ness (az SD énekes-gitárosa - G. A.) az én bálványom, a Social Distortion segített bennünket az első amerikai koncertjeinkhez. Egészen addig amúgy, amíg nem direkt lopásról van szó, nem zavar, ha a hatásaik nyilvánvalóak a számainkban.

MN: Az új abumot Nicke Andersson segítségével vettétek fel, aki maga is aktív zenész, a Hellacopters vezetője. Gondolom, egy ilyen pali a megszokottnál aktívabban vesz részt a munkában.

NB: Õ írta a You Cannot Wint, és számos énekdallamot emelt magasabb szintre valamilyen apróbb trükkel. Másrészt nem engedte meg, hogy újra és újra felvegyük a részeket. Általában nagyon kényesek vagyunk a stúdióban, korábban addig futottunk neki mindennek, amíg oda-vissza tökéletes nem lett - de ami makulátlan, az könnyen unalmassá válik.

MN: Hogyan élitek meg, hogy sokan a mai napig a Total 13-nel azonosítják a zenekart?

NB: Ha tíz év múlva leülök beszélgetni valakivel, az a lemez alighanem akkor is szóba kerül majd. Értem is, hogy miért: akkor feszítette a zenekart a legtöbb indulat, és ez nagyon megemelte azoknak a számoknak az energiaszintjét. Törekedhettünk volna arra is, hogy egy hasonló lemezt írjunk utána, ehelyett elkészítettük a Making Enemies Is Goodot, ami rendesen kiborította a rajongókat.

MN: Az volt az egyetlen lemezetek, amelyiknek a többitől határozottan eltérő fazonja volt azokkal a lassú, szempleres számokkal.

NB: A korábbinál sokkal több pénz állt akkor a rendelkezésünkre, és el is költöttük mindet hiánytalanul: hosszú ideig szöszmötöltünk különböző stúdiókban, nemcsak otthon, hanem Angliában és az Államokban is. Érdekes kísérlet volt, de biztos vagyok abban, hogy nem lesz több olyan lemezünk.

MN: A 2003-as Stockholm Syndrome-on volt egy igazán figyelemre méltó dal: a Friends. Csomó ismert arc énekelt benne.

NB: A szám zenei alapja évekkel korábban készült: afféle Louie, Louie-szerű kedves, de túlságosan is egyszerű muzsika volt, valamit kezdeni kellett vele. Mindig is bosszantottak bennünket azok a hiphoplemezek, amelyeken minden egyes számban vendégeskedik valaki, úgyhogy kifiguráztuk a dolgot: egyetlen számunkba hívtunk csak vendégeket, de oda annyit, hogy nekünk a refrént leszámítva ne is kelljen énekelnünk benne - a We Are The World rakendrollverziója volt a cél. Végül hat énekes állt kötélnek: Joey Ramone, Mike Monroe, Kory Clarke, Danko Jones, Nina Persson és Tyla a Dogs D'Amourból. A világ különböző pontjain énekelték fel a részüket, mindenki maga írta a saját sorait hozzá. Ez az egyik utolsó felvétel, amelyet Joey Ramone még elkészített a halála előtt. De sajnos nem sikerült kibontakoztatni a dalban rejlő lehetőségeket: megjelent ugyan kislemezen, de csakis Skandináviában, az eltervezett animációs klip pedig sosem jött össze. A kiadónk persze úgyis összehozza egyszer - nagyot kaszál majd vele, ha mindannyian halottak leszünk.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.