Svéd arcél (Nicke Borg - Backyard Babies)

  • G. A.
  • 2006. szeptember 21.

Film

Hogy a közelmúlt legizgalmasabb rockzenei irányzataiból mi jutott el a magyar színpadokig, azt elég kínos volna áttekinteni, de szombat este legalább az északi kör megnyugtatóan bezárult: a Backyard Babies fellépésével immár a skandináv rakendroll összes vezérzenekara tiszteletét tette nálunk.
A Babies epikureus tagsága 1989 óta kísérletezik azzal, hogy minél több punkos lendületet injektáljon a glam-sleaze csillámporos világába; 1997-ben robbant be a Total 13-nel, azóta további három albumon van túl, a pesti fellépés a tavasszal megjelent People Like People Like People Like Us dalaira épült. Az interjúra közvetlenül a Hangfoglalás keretében lezajlott PANKKK-vita után került sor, így Nicke Borg énekes-gitárossal először a könnyűzene állami támogatását feszegettük.

*

Nicke Borg: Svédországban csomó zenekar jut rendszeresen állami pénzhez - főképp a turnékat támogatják. Nekünk azonban már a korai időkben sem jutott eszünkbe, hogy pályázzunk - nem mintha azok az első turnék annyi pénzt hoztak volna a konyhára, de azért megálltak a maguk lábán, főleg a pólóárusítás miatt. Nálunk különben régóta komolyan veszik a popzenét: az általános iskolában bármilyen hangszert a rendelkezésünkre bocsátottak, ha meg akartunk tanulni játszani valamelyiken. A körülmények persze városról városra változnak: a kisebb helyeken, mint amilyen Nassjö, ahol felnőttünk, limitáltabbak a lehetőségek.

Magyar Narancs: 1994-ben jelent meg első lemezetek, a Diesel and Power. Mire lehetett menni ezzel a zenével akkoriban?

NB: A grunge éppolyan erős volt Svédországban, mint a világon bárhol, a legmenőbb viszont a rap-metál volt. A mi zenénk mindkettőtől baromi távol állt, de nem volt nagy gáz: szívből gyűlöltük Eddie Veddert, és mindazt, amit képviselt, s akik ugyanígy éreztek, hamar ránk találtak. Stabil, de nem valami nagy közönségünk volt éveken át, úgyhogy eléggé meglepett, amikor a kilencvenes évek végén a figyelem középpontjába kerültünk a többi skandináv zenekar társaságában. Hirtelen a mi zenénk lett a trend, és ez nem túl nyerő egy rockzenekar számára, amelynek sokkal jobban áll, ha az épp divatos áramlatok ellen küzdhet, de hát melyikünk harcolna a saját sikere ellen? Ez a skandináv hullám legalább változatos zenekarokat sodort partra, ellentétben a seattle-ivel.

MN: Az indulásnál volt olyan helyi tradíció, amihez kapcsolódni tudtatok?

NB: A 70-es évek elején születtünk, a legényéveinkben nem sok jó svéd gitárzenekart lehetett hallani. Ugyanakkor a hazai zenekarok kvalitása mindenképp irányadó volt: akár szerettük, akár nem, akinek sikerült a nemzetközi áttörés, mind minőségi zenét játszott - gondolj csak az ABBA-ra. Később aztán, amikor felköltöztünk Stockholmba, a kortársaink inspiráltak bennünket, a zenei ízlésvilágunkat azonban alapvetően amerikai bandák szabták meg.

MN: A Social Distortion hatása a színpadi megjelenésedből is azonnal kiolvasható, és most látom, hogy a nyakadra van tetoválva a zenekar logójaÉ

NB: Nem logó ez, hanem szentkép (nevet). Mike Ness (az SD énekes-gitárosa - G. A.) az én bálványom, a Social Distortion segített bennünket az első amerikai koncertjeinkhez. Egészen addig amúgy, amíg nem direkt lopásról van szó, nem zavar, ha a hatásaik nyilvánvalóak a számainkban.

MN: Az új abumot Nicke Andersson segítségével vettétek fel, aki maga is aktív zenész, a Hellacopters vezetője. Gondolom, egy ilyen pali a megszokottnál aktívabban vesz részt a munkában.

NB: Õ írta a You Cannot Wint, és számos énekdallamot emelt magasabb szintre valamilyen apróbb trükkel. Másrészt nem engedte meg, hogy újra és újra felvegyük a részeket. Általában nagyon kényesek vagyunk a stúdióban, korábban addig futottunk neki mindennek, amíg oda-vissza tökéletes nem lett - de ami makulátlan, az könnyen unalmassá válik.

MN: Hogyan élitek meg, hogy sokan a mai napig a Total 13-nel azonosítják a zenekart?

NB: Ha tíz év múlva leülök beszélgetni valakivel, az a lemez alighanem akkor is szóba kerül majd. Értem is, hogy miért: akkor feszítette a zenekart a legtöbb indulat, és ez nagyon megemelte azoknak a számoknak az energiaszintjét. Törekedhettünk volna arra is, hogy egy hasonló lemezt írjunk utána, ehelyett elkészítettük a Making Enemies Is Goodot, ami rendesen kiborította a rajongókat.

MN: Az volt az egyetlen lemezetek, amelyiknek a többitől határozottan eltérő fazonja volt azokkal a lassú, szempleres számokkal.

NB: A korábbinál sokkal több pénz állt akkor a rendelkezésünkre, és el is költöttük mindet hiánytalanul: hosszú ideig szöszmötöltünk különböző stúdiókban, nemcsak otthon, hanem Angliában és az Államokban is. Érdekes kísérlet volt, de biztos vagyok abban, hogy nem lesz több olyan lemezünk.

MN: A 2003-as Stockholm Syndrome-on volt egy igazán figyelemre méltó dal: a Friends. Csomó ismert arc énekelt benne.

NB: A szám zenei alapja évekkel korábban készült: afféle Louie, Louie-szerű kedves, de túlságosan is egyszerű muzsika volt, valamit kezdeni kellett vele. Mindig is bosszantottak bennünket azok a hiphoplemezek, amelyeken minden egyes számban vendégeskedik valaki, úgyhogy kifiguráztuk a dolgot: egyetlen számunkba hívtunk csak vendégeket, de oda annyit, hogy nekünk a refrént leszámítva ne is kelljen énekelnünk benne - a We Are The World rakendrollverziója volt a cél. Végül hat énekes állt kötélnek: Joey Ramone, Mike Monroe, Kory Clarke, Danko Jones, Nina Persson és Tyla a Dogs D'Amourból. A világ különböző pontjain énekelték fel a részüket, mindenki maga írta a saját sorait hozzá. Ez az egyik utolsó felvétel, amelyet Joey Ramone még elkészített a halála előtt. De sajnos nem sikerült kibontakoztatni a dalban rejlő lehetőségeket: megjelent ugyan kislemezen, de csakis Skandináviában, az eltervezett animációs klip pedig sosem jött össze. A kiadónk persze úgyis összehozza egyszer - nagyot kaszál majd vele, ha mindannyian halottak leszünk.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.