"Szerencséje van - szólalt meg -, ha előbb jön, még itt találja azt a részeges Chinaskit. Itt járt megint, és vagy egy órát kérkedett az új postai mérlegével." Így informálja az első oldalakon a könyvesboltos Red a nem kevésbé piás Nick Belane magándekást Charles Bukowski kevéssel a halála (1994) előtt befejezett bizarr Spillane-persziflázsában, a Ponyvában (két éve magyarul is olvasható; kiadója a Cartaphilus, fordította Pritz Péter). Abban a regényben a Henry Chinaski nevű Bukowski-alteregó, a szerző öt regényének és számtalan novellájának protagonistája csupán villanásnyi szerephez jut, ám küldetése félreolvashatatlan: neve afféle kis jelzőbója, mely gyengéden figyelmezteti az olvasót a tényre, miszerint most is ugyanott (LA fülledt és húgyszagú negyedeiben) és ugyanazon alakok, kurvák, kocsmatöltelékek, pitiáner bűnözők és pimf társaik között fog keringeni; legföljebb a nevek cserélődnek, a típusok sohasem. Bukowski 1970-es, debütáló regénye, a Posta most csak megerősíti, hogy a szerző roppant életművét kiadó kötetek leginkább egyetlen nagy elbeszélés fragmentumaiként értelmezhetők.
Szóval Henry Chinaski velünk van már megint: lengeti a postai cuccait, a viszkisüvegeket, vagy épp a saját tökeit - ami a kezébe kerül. Ismerhetjük már ezt a részeges, nemtörődöm, kallódó alakot jól, hiszen ő kavart a szegedi bölcsészkar pompás válogatása, a Tótumfaktum címadó kisregényében (lásd: Magyar Narancs, 2004. május 27.), s a közelmúltban, Bent Hamer rendezésében, a mozivászonról is beköszönt. És ismerjük a tónust is, Bukowski ugyanis mindjárt az első kötetében azon a hangon szövegelt, amely mellett egészen a haláláig kitartott aztán. Szerzőnk láthatóan sosem is küszködött az elbeszélés oly sokat emlegetett nehézségeivel, szövege érezhetően erőfeszítés nélkül patakzott ki az ujjai alól, az oly jellegzetes íz (száraz humorral meg-meghintett, de jobbára egykedvű tenorban ledarált, redukált mondatokat olvasunk) is megvolt már a kezdetek kezdetén. Mondhatnánk, csak a szokásos, de a Posta nem ezért ébreszt csalódást. Hanem mert e dekádot átívelő kézbesítői tántorgást megéneklő önéletrajzi ihletésű szöveg nem ugyanaz a nívó, mint más regényeié, vagy, legfőképp, a novelláké. Bizonyos pontokon lenyűgözően tömör és botrányosan szenvtelen (elválását gyermeke anyjától az elbeszélő alig pár mondattal intézi el), s e rövidke szakaszt a következőképpen csapja le: "A kislányt magával vitte. A macska nálam maradt." (Itt jegyezzük föl, hogy a két fordító, Pritz Péter és Bajtai Zoltán kifogástalan munkát végzett - örömünk persze akkor volna igazán teljes, ha a lapok mentesek maradtak volna az olvasóbosszantó elütésektől.) Máskor viszont kienged, és a szöveg rendre kap valami kellemetlenül öntetszelgő árnyalatot; a szerző dialógusai itt még távolról sem egységesen frenetikusak, és az abszurdig is csak ritkán és óvatosan merészkedik el (pedig amikor megteszi, ilyen az apokaliptikus záporesőben véghezvitt heroikus levélszállítás jelenete, az fölöttébb emlékezetes).
A Postában felskiccelt, bornírtan bürokratikus világ nagyon könnyen kiismerhető - darab idő után minden egyes nap, minden egyes oldal ugyanazt hozza. Ami az ábrázolandó léthelyzet megjelenítéséhez persze nyilván adekvát fogás, ám ettől még hamar és menthetetlenül azon kapjuk magunkat, hogy igencsak unatkozunk. Még az is felmerül, hogy Bukowski első regénye pusztán a szegény ember Kafkája volna - de ilyen messzire azért mégsem mennénk el.
Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2006, 285 oldal, 2500 Ft
