Kétszeresen - rögbizésben és éjszakai verekedésben - eltört orrú, nagydarab, bikafejű, láncdohányos, rekedt hangú, kommunista pártra szavazó, de filmenként egymillió dollárt kasszírozó barátunk közel hatvan díjat zsebelt be eddig szerte a világban. Játszott már hideget, meleget és számos latin szeretőt. Most éppen egy pszichopatát a Coen fivéreknél - amiért vasárnap meg is kapta az Oscar-díjat, amire néhány éve - a Mielőtt leszáll az éj főszerepéért - már egyszer jelölték. A Belső tenger, a Sonka, sonka, a Szerelem a kolera idején, a Goya kísértetei, a Collateral, az Eleven hús és a Táncos a házban sztárjával a Nem vénnek való vidék forgatása után beszéltünk a Berlinalén.
*
Magyar Narancs: Mielőtt színésznek álltál, voltál pincér, író, válogatott rögbijátékos és nyitottál egy bárt Brazíliában. Kihagytam valamit?
Javier Bardem: Hohó, voltam én már kidobóember is és dolgoztam építkezéseken. Valójában festő szerettem volna lenni. Jártam is főiskolára, de elég silányak voltak a képességeim, ezért elmentem mindenféle állásokba. Amikor az ember fiatal és szép, jön minden magától. Egy nap aztán beálltam statisztálni és ott ragadtam. Mondtam már neked (konkrétan 4 éve: Ebédeljenek a nővéremnél!, Magyar Narancs; 2004. január 29. - a szerk.), nálunk majdnem mindenki színész a családban: az anyám, a nagyszüleim, a nagybátyám pedig filmrendező. Anyám szerepelt is velem az Eleven húsban. Ő az az öreg hölgy a buszon, aki Penélope Cruzzal van. Tényleg, voltál a nővérem éttermében?
MN: Akkor azt mondtad, hogy az Oscar-jelölés után sok szerepajánlatot kapsz Amerikából, de mind "csupa egyenes, világos, érthető figura. Kész unalom!" Coenék mást tartogattak.
JB: Aha, egy szörnyűséges frizurát! Tudod az a helyzet, most már nem olyan kockázatos angol nyelvű szerepeket kínálni nekem. De amikor eljátszottam a költő Reinardo Arenast a Mielőtt leszáll az éjben, az elég bevállalós dolog volt Julian Schnabeltől. Az akkori angoltudásom kábé egyenlő volt a nullával. Hat egész hónapon át dolgoztam napi tizennyolc órában. A szerep révén életemben először másvalakivé váltam. És aztán vissza kellett vedlenem Javier Bardemmé. Teljesen hervadtan tértem haza Madridba. Egy egész hónapba telt, mire ismét összekaptam magam. Voltak napok, amikor rohadt üresnek éreztem mindent.
MN: Mi az igaz abból, hogy egyszer hajnali háromkor hívott fel Al Pacino, hogy gratuláljon?
JB: Általában ébren vagyok olyankor. Éjjel tanulom a szerepeimet. De aznap pont aludtam. Belekiáltottam a telefonba: "Ki a fasz az?" Al Pacino. Gratulált, és azt mondta, szeretne találkozni velem. "Nem hiszek Istenben, csak Al Pacinóban" - feleltem. Úgy éreztem magam, mint egy tinédzser a Spice Girls öltözőjében. De ez semmi, amikor John Malkovich telefonált a Táncos a házban főszerepe miatt, szabályosan remegni kezdett a lábam.
MN: Aztán flörtöltél egy kicsit Hollywooddal: a Collateralban elvállaltál egy cameót.
JB: Azt inkább kíváncsiskodásból csináltam. Michael Mann meghívott, és azt mondtam: miért ne? Egyetlen napig forgattam, szépen megfizettek. Ha jó az alapanyag, bármit elvállalok.
MN: Sokáig Banderasszal vetettek össze...
JB: Antonio bátor gyerek, még a Broadway-n is fellép. Úgy csinált karriert, hogy alig beszélte a nyelvüket.
MN: Lehettél volna hozzá hasonló világsztár az első Oscar-jelölésed után. De nem léptél be a hollywoodi cirkuszba, nincs kacsalábon forgó villád L. A.-ben, nem szerepelsz a bulvárlapok címlapjain.
JB: Az övé olyan élet, mintha folyamatosan egy hurrikán közepén intézkedne. Minden pörög körülötte. Hatalmas nyomás nehezedik rád, ha állandóan a figyelem középpontjában vagy. Az ilyen életet magában sem semmi munka elcipelni a válladon, és akkor még hol a színészet? Nem hinném, hogy én képes lennék rá. Örülök, ha a saját hazámban elbírom a hírnevem, nemhogy az Egyesült Államokban, ahol mindenki téged vizslat, ha színész vagy! Így nem tanulsz semmit, mint színész, legfeljebb azt, hogyan rejtsd el magad. És ez megakadályoz abban, ami színészként a célod: nézni, figyelni, megérteni másokat.
MN: Mi tölti ki a hétköznapjaidat?
JB: Imádok filmeket nézni DVD-n, néha már emberekkel sincs időm találkozni emiatt. Szenvedélyes gyűjtő vagyok. Nem iszom sokat, inkább csak úgy sörözgetek. Mit szeretek még? Olvasás. Szex.
MN: Az iraki megszállás kezdetekor szószólója lettél a háborúellenes mozgalomnak. Újabban egy afrikai országokról szóló filmet jegyeztél producerként. Mi ez?
JB: Nem szeretem a hangzatos kijelentéseket. De be kell látnunk, ebben a világban alapvetően minden politikai természetű. Még az is, ki kap díjat egy filmfesztiválon. Akkor is politizálunk, ha éppen passzívak vagyunk, és azt mondjuk, mindenki elmehet a búsba, én nem szavazok, úgysem változik attól semmi.
MN: Aktuálpolitikai áthallásokkal volt tele Milos Forman Goya-filmje. Világossá tette neked, hogy az iraki helyzetről beszél burkoltan?
JB: Teljes mértékben. Amikor a franciák elhatározták, hogy elmennek Spanyolországba, és ott mindenki színe előtt kihirdetik: "Most pedig felszabadítunk titeket!", csak azért, hogy a saját önkényuralmukkal cseréljék fel az előzőt, miközben arra számítottak, hogy a nép virágokkal várja őket, és a nyakukba borul - ez abszolút egyezik az amerikaiak bevonulásával. Goya megfigyelője és krónikása volt azoknak a szörnyűségeknek, amiket akkor elkövettek. Egyesek öt éve raboskodnak a Guantánamo Bay-i börtönben, anélkül, hogy tárgyalták volna az ügyüket, vagyis nem tudni, bűnösök-e vagy sem. Miért vannak ott? Mert muszlimok. Mert nem esznek disznót. Éppúgy, mint Natalie Portman a filmben. Mi következik ebből? Az emberi természet cseppet sem változott.
MN: Hogyan érintett, hogy Spanyolországban nem fogadták jól a filmet?
JB: Minden film műalkotás. Lehet szeretni vagy utálni. Az más tészta, hogy a katolikusok megbántódtak a filmen, amiért úgy ábrázolta az egyházi manipulációkat, ahogy. Erősen támadták is Formant. Ez megdöbbentett: basszus, az inkvizíció nem szűnt meg! Éppoly brutális, mint volt, csak más eszközökkel operál. Főképp azzal a jelszóval: "Velünk vagy, vagy ellenünk." De az egyháznak az lenne a dolga, hogy a szeretetet hirdesse, nem pedig a gyűlöletet. Mert az manipuláció. Tisztelem az emberek hitét, az isteneiket, de a hittel manipulálni azért, hogy megöljünk embereket és elfoglaljunk országokat, azt egyáltalán nem tudom elviselni.
MN: Szerinted a mozi képes megváltoztatni az egyén gondolkodását, látásmódját?
JB: Zene, irodalom és mozi - e három művészi forma képes lehet rá. A Belső tenger például nagy diskurzust indított el Spanyolországban az eutanáziáról. Az emberek addig mereven elutasították, de a film láttán megváltozott az álláspontjuk. Gondolj csak bele, két óráig egy lebénult férfi elméjén keresztül látták a világot! Ki akarna úgy élni? Amint befogadunk egy művet, dialógusba kezdünk az alkotóival. A film igenis képes belehelyezni minket a sajátunkétól eltérő nézőpontokba. A baj az, hogy manapság olyan világban élünk, ahol irtó nehéz ilyen párbeszédet kezdeményezni.
MN: És azt mennyire könnyen fogadták el a hazádban, hogy a latin szexszimbólum elment külföldre eljátszani egy meleg költőt?
JB: Nem csináltak belőle problémát. Nem Amerikában vagyunk, ahol mindig azt kérdezik: "Tisztában voltál vele, hogy ezzel a szereppel tönkreteheted a karriered?" Ha éppenséggel baromfival kell szeretkeznem egy filmszerepben, akkor megteszem. Azért itt nem pornóról van szó! Egy férfi élettörténetéről, aki a férfiakat szereti, és ezt ábrázoljuk is - olyan nagy bűn lenne ez?
MN: Kérdezed?
JB: Az a film megváltoztatta az életemet. Utána már képtelen voltam olyan feladatokat elvállalni, amik szimplán a szórakoztatásról szólnak. Közvetlenül előtte, a Második bőrben is meleg csávót játszottam. Nem szeretem azokat a filmeket, amelyekben karikatúrákat firkantanak a melegekről, és draq queenként mutatják őket. (Kiszólás Almodóvar felé: köztudott, hogy az Eleven hús forgatásán egyáltalán nem találták az összhangot - K. L.) Az ilyesmi nyilván mókás, de nem sokat segít a melegközösségen. Mert mi, heterók, nem kedveljük az ilyen alakokat. Illetve engem személy szerint nem zavarnak, amíg nem akadékoskodnak velem.
MN: Szóval volt egyszer egy szexuál-Bardem, és most van egy polit-Bardem. Így is marad?
JB: Nézd, a Szerelem a kolera idején is nagyon erotikus! Mármint a regény. Világirodalmi mestermű. Betéve tudom az egész könyvet. Sajnos Márqueznek eddig nem volt szerencséje a filmadaptációkkal. Ettől se várt sokat. És azt kell mondjam, én sem. Mégis a mozi a legjobb módja annak, hogy egy regény érzésvilágát és tónusát a széles közönség elé tárjuk.
MN: Nem lesz több vetkőzésed a kamera előtt?
JB: Hé, haver, lassan öreg leszek ahhoz, hogy erotikus mozikban szerepeljek! Harmincnyolc vagyok! Elkezd szétesni a tested, és tudomásul veszed, hogy már nem azért csörög a telefon, hogy újabb erotikus szerepre kaparintsanak meg. Amit csináltam, az úgy marad, nem bánom egy percig sem. Szeretem a Sonka, sonkát, sokat edzettem, hogy szert tegyek arra a fizikumra, és sokáig az volt a legfontosabb filmem. Iszonyú sikert hozott. Mindössze huszonkét éves voltam. Szeretem a szexjeleneteket, habár még a sírós jeleneteknél is nehezebbek. Kényelmetlenül érzed magad, hatvan ember bámul, de ha jó hangulatban vagy, és kellemes a kapcsolatod a partnernőddel, akkor jókat tudtok röhögni. Ez az egyetlen módja, hogy elvégezzük ezt a fajta melót, mert ha feszültek vagyunk, nem megy. Tulajdonképpen a színészetnek is ez a lényege. Mindig a lazulás filozófiáját vallottam. Tudod, voltam én már sztriptíztáncos is! Komolyan, egy híres madridi diszkóban. De ennek lassan húsz éve. Bizony, esküszöm a Jóistenre, nekem is volt egyszer szép testem. Nem úgy, mint most. Öreg vagyok és csúnya. De akkoriban elég megszokott dolog volt, hogy a fiatal srácok elmennek sztriptízelni.
Kriston László
Por, cukor
Cormac McCarthy: Nem vénnek való vidék Cormac McCarthy kilencedik regénye szigorú, szikár, kíméletlen próza. Az 1933-ban született szerző az amerikai Dél írója: az angol nyelven 2005-ben megjelent Nem vénnek való vidék sorban az ötödik könyve, ami a mexikói határvidéken játszódik. Az 1980-as évek elején járunk, a latin-amerikai drogfutárok irgalmatlan tombolása idején - McCarthy a modern vadnyugat helyszíneként mutatja fel a poros vidéket, ahol erős visszalépés regisztrálható a civilizációs létrán. Dílerek, hétköznapi nyomorultak és tébolyult létfilozófiát prédikáló, pszichopata fejvadászok forgatják az erőszakspirált, az elporladt morált már rég kisöpörte a forró szél, a törvény erőinek sansza sincs a gonosszal szemben. A regény végén, a temérdek bűn után hiába is várnánk bűnhődést, nem áll helyre semmiféle rend, Bell seriff, a könyv fáradt rezonőrje pedig még annyiba sem kapaszkodhat, hogy legalább a ténylegesen ártatlanokat képes volt megvédelmezni. A kiábrándultság nem is lehetne hiánytalanabb. A rémfabulát McCarthy stílusa teszi igazán vérfagylalóvá: tökéletesen szenvtelen tenorban előadott, végletesen lecsupaszított, az akciók szűkszavú, de nagy láttató erejű leírásaira és káprázatos tehetséggel megírt dialógusokra szorítkozó szöveget olvasunk, mely úgy csikorog, mint a kavicsok a rendőrségi Fordok gumija alatt. Ezt a ridegséget Bell egyes szám első személyben kifejtett, a vége felé a kívánatosnál némiképp szentimentálisabb (és feltétlenül didaktikusabb) betétmerengései oldják olykor búskomorrá. McCarthy részben elhagyja a központozást (a nálunk néhány éve megjelent, romantikusabb természetű Vad lovakkal ellentétben ezt a magyar fordítás is követi), így a szöveg sodrása megnő, a sajátos kihagyások és az éjszín humor (a brutális fejvadász neve például Chigurh, ejtsd: sugar, azaz cukor) pedig csak még inkább fenyegetővé teszik rémes, könyörtelen, nagyszerű regényét. G. A. Fordította Bart István. Magvető, 2008, 366 oldal, 2890 Ft |
