Feldolgozásokat készíteni sokféle módon lehetséges, de ahogyan Tori Amos teszi, úgy szerintem kifejezetten érdemes is. Mit csinál hősnőnk? Elemeikre szedi szét a dalokat, majd addig játszogat a darabokkal, amíg vastagon beborítják ujjlenyomatai, és akkor aztán szépen összefabrikál belőlük valamit. Egész pontosan új Tori Amos-számokat kreál, amelyek ilyen-olyan mértékig hasonlítanak ugyan az eredetijükre, de azért nem feltétlenül.

Feldolgozásokat készíteni sokféle módon lehetséges, de ahogyan Tori Amos teszi, úgy szerintem kifejezetten érdemes is. Mit csinál hősnőnk? Elemeikre szedi szét a dalokat, majd addig játszogat a darabokkal, amíg vastagon beborítják ujjlenyomatai, és akkor aztán szépen összefabrikál belőlük valamit. Egész pontosan új Tori Amos-számokat kreál, amelyek ilyen-olyan mértékig hasonlítanak ugyan az eredetijükre, de azért nem feltétlenül.

Aki ismeri az utóbbi évtized amerikai dalszerző-énekesnőinek e vörös hajú üdvöskéjét, illetve az eddigi munkásságát, annak bizonyára percig sem volt kérdéses, hogy kiknek eshetett neki Strange Little Girls című, sorrendben hatodik lemezén (az eddigiek: Little Earthquakes; Under The Pink; Boys For Pele; From The Choirgirl Hotel; To Venus And Back). Naná, hogy kizárólag férfiaknak. Lou Reed, Tom Waits, Neil Young s a többiek: pompás névsor, csupa-csupa nagyvadak, megannyi bátor vállalás. Hogy kapásból a legfajsúlyosabbat emelintsem ki, választott egy számot a nyolcvanas évek egyik legkegyetlenebb lemezéről (Slayer: Reign In Blood) is. Ez a Raining Blood, amely eredetileg megveszekedetten daráló gitárokra meg lábdobokra íródott, itten kábé tizedére van lassítva, dobok sehol, gitárok sehol (pedig a lemez nagyobbik felén ott sertepertél a Nine Inch Nailst meg a David Bowie-t is szolgált King Crimson-gitáros, Adrian Belew), helyettük sötéten gomolyog a zongora, és afölött úszik, lebeg Tori hangja, kísértetiesen. Igazán figyelemre méltó, hogy a lemez másik, sokfelé emlegetett kiszögellése, az egészen nagyszerű Eminem-újraszabás (´97 Bonnie and Clyde - itt, az alapnótában a hidegvérrel legyilkolt feleség adja elő a történetet afféle hangjátékként, vonóskísérettel) is éppen a hideglelésben jeleskedik.

Más kérdés, hogy a számok egyike-másika csupán egyszer elsülő poénnak tetszik. Én legalábbis nem érzek túl sok késztetést arra, hogy a Beatles szabálytalan gyöngyszemének, a Happines Is A Warm Gunnak hosszadalmas, szempleres modorosságba csavart változatával, illetve a döcögős Enjoy The Silence-szel (Depeche Mode) újfent összefussak.

A delikát popslágerré varázsolt Strange Little Girllel (The Stranglers), valamint a finoman, szívszorítóan elővezetett darabokkal - Time (Tom Waits), New Age (The Velvet Underground), I Dont Like Mondays (The Boomtown Rats), Real Men (Joe Jackson) - ellenben bárhol bármikor.

G. A.

Warner, 2001