Aki ismeri az utóbbi évtized amerikai dalszerző-énekesnőinek e vörös hajú üdvöskéjét, illetve az eddigi munkásságát, annak bizonyára percig sem volt kérdéses, hogy kiknek eshetett neki Strange Little Girls című, sorrendben hatodik lemezén (az eddigiek: Little Earthquakes; Under The Pink; Boys For Pele; From The Choirgirl Hotel; To Venus And Back). Naná, hogy kizárólag férfiaknak. Lou Reed, Tom Waits, Neil Young s a többiek: pompás névsor, csupa-csupa nagyvadak, megannyi bátor vállalás. Hogy kapásból a legfajsúlyosabbat emelintsem ki, választott egy számot a nyolcvanas évek egyik legkegyetlenebb lemezéről (Slayer: Reign In Blood) is. Ez a Raining Blood, amely eredetileg megveszekedetten daráló gitárokra meg lábdobokra íródott, itten kábé tizedére van lassítva, dobok sehol, gitárok sehol (pedig a lemez nagyobbik felén ott sertepertél a Nine Inch Nailst meg a David Bowie-t is szolgált King Crimson-gitáros, Adrian Belew), helyettük sötéten gomolyog a zongora, és afölött úszik, lebeg Tori hangja, kísértetiesen. Igazán figyelemre méltó, hogy a lemez másik, sokfelé emlegetett kiszögellése, az egészen nagyszerű Eminem-újraszabás (´97 Bonnie and Clyde - itt, az alapnótában a hidegvérrel legyilkolt feleség adja elő a történetet afféle hangjátékként, vonóskísérettel) is éppen a hideglelésben jeleskedik.
Más kérdés, hogy a számok egyike-másika csupán egyszer elsülő poénnak tetszik. Én legalábbis nem érzek túl sok késztetést arra, hogy a Beatles szabálytalan gyöngyszemének, a Happines Is A Warm Gunnak hosszadalmas, szempleres modorosságba csavart változatával, illetve a döcögős Enjoy The Silence-szel (Depeche Mode) újfent összefussak.
A delikát popslágerré varázsolt Strange Little Girllel (The Stranglers), valamint a finoman, szívszorítóan elővezetett darabokkal - Time (Tom Waits), New Age (The Velvet Underground), I Dont Like Mondays (The Boomtown Rats), Real Men (Joe Jackson) - ellenben bárhol bármikor.
G. A.
Warner, 2001
