Aligha férhet hozzá kétség, hogy az amerikai tömegképregény megannyi maszkos-köpenyes hérosza közül Batman figurája a legjelentősebb - alakjával nem csupán a comicsgalaxis, hanem a felejthetetlen fiktív magándetektívek ligája is igen fontos szereplővel bővült. Persze meglehetősen hosszú út vezetett ahhoz a magányos, keserű, barátságtalan és folyamatosan az őrület határán balettozó középkorú férfihoz, akinek a hegyesfülűt manapság ismerjük: Frank Miller paradigmaváltó 1986-os munkája, a magyarul sajnos még nem olvasható The Dark Knight Returns megjelenésekor hősünk immár negyvenhét hosszú éve cirkált ide-oda Gotham City bűnterhesnek megrajzolt, esőmázas utcáin. Azóta olyan kimagasló kortárs alkotók kanyarítottak kiváló történeteket alakja köré, mint Alan Moore, Brian Azzarello vagy Alan Grant, illetve, az utóbbi években, Jeph Loeb, recenziónk tárgyának szerzője.
Loeb 1996-97-ben a The Long Halloween című munkájával (amely voltaképp a Miller-féle, magyarul is olvasható Batman: Az első év folytatása) követte el első igazán nagyszabású hozzájárulását a Batman-legendáriumhoz, majd a rákövetkező években még két, kereskedelmileg igen sikeres kűrje volt a sötét lovaggal: 2000-ben a Dark Victoryval, 2002-2003-ban pedig ezzel a Hushsal robbantott. Fontos alkotót ismerhet meg hát most a magyar közönség, ám a bemutatkozás sajnos elég szerencsétlenre sikeredett, Loeb három nagy Batman-sztorija közül ugyanis egyértelműen a Hush a leggyengébb.
Szerzőnk afféle halmozó természet: Batman-eposzaiban a hérosz számos ellensége egymás sarkát tapodva indul harcba a jeles férfiú ellen. Nincs ez másként a Hush-ban (miért nem lehetett magyar címet adni?!) sem, amelynek három kötetében ott riszál Joker és Harley Quinn, Macskanő és Méregcsók, Rébusz és Harvey Dent, szóval az összes jól ismert pöffeteg kretén. Loeb expozíció nélkül azonnal a közepébe hasít, majd percnyi szünetet sem tartva akciót halmoz akcióra, csak hát igen hamar kiderül, hogy mindez elsősorban annak a ténynek az elfedésére szolgál, hogy a jeles auktor ezúttal mind főhőséről, mind annak ellenfeleiről és a köztük lévő viszonyokról is csupán unalmas kliséket zsolozsmázik, illetve egyéb szerzők korábbi gondolatain kérődzik kényelmesen. A sztori végén pedig olyan ostoba fordulattal, olyan suta slusszpoénnal él, hogy az romba dönti az egész, amúgy is ingatag lábakon álló építményt.
Illetve csak majdnem. Mert a Husht a kiváló Jim Lee rajzai mégis egyben tartják. A koreai-amerikai művész leginkább az Image kiadóra (lásd itthon: Spawn - Az ivadék) jellemző rajzstílussal dolgozik, kemény vonalakkal megrajzolt alakjaival diszkréten túllép az anatómia szabályain, elképesztő izmok és keblek duzzadoznak a feszes ruhák alatt; remekül érzékelteti a mozgást, az akciószekvenciák hihetetlenül dinamikusak, a flash-backeket pedig pompás akvarellimitációkkal oldja meg. Szeretjük ezt a stílust vagy sem, Lee munkáját csakis első osztályúnak lehet nevezni. Különösen a gyászba borult második kötetben remekel, s ez a (jobbára hideg) színekért felelős Alex Sinclairről szintúgy elmondható. Kár, hogy fáradozásuk nem több a semmi felcicomázásánál.
Képes Kiadó, 2007, fordította Bayer Antal és Oroszlány Balázs, kötetenként 2490 Ft
