Attitűd tekintetében a svéd és a magyar rockzenekarok többsége között szemernyi különbség sincsen: itt is, ott is amint egy társaság megkedvel egy angolszász bandát, hatalmas hévvel legott annak imitálásába fog. Különbségek inkább a kivitelezésben vannak, amit most két, egyaránt klasszikus punkzenekarok másolására szakosodott brigád új lemeze is fényesen példáz.
A skandináv Disfear már a nevével kifejezi hódolatát a hardcore punk varázslatosan brutális alapzenekara, a Discharge iránt, zenéjével pedig pontosan azt adja, amire ilyetén módon ígéretet tett. Bámulatra méltóan rendíthetetlen zenekarról van szó, Marcus Andersson például a Live The Storm első számától az utolsóig következetesen, csupán enyhe tempómódosításokkal ugyanazt a ritmusképletet üti (ez természetesen a Discharge után elnevezett D-Beat), de úgy, akkora lendülettel, akárha az életéért küzdene. S éppen ettől figyelemre méltó a Disfear: mert nemcsak a dobos, de a sötétre hangolt zúzást ezúttal rövidke, ám nagyszerűen elgondolt melodikus betétekkel színesítő gitárosok és a mély kétségbeeséssel telített, irgalmatlan bömbölést produkáló Tomas Lindberg is úgy vágtatnak végig a dalokon, mintha három perc múlva megszűnne az univerzum. A hihetetlen intenzitás miatt végül is érdektelen lesz, hogy tulajdonképpen az összes hangot ismerjük már (ha nem a Discharge-tól, akkor a Motörheadtől), vagy hogy bár rossz szám nincs a lemezen, most nem jött össze egy olyan kaliberű, mindent vivő "sláger", mint az előzőn (Misanthropic Generation, 2003) a Powerload. A Live The Storm voltaképp a lopás apológiája.
Hazánk nem kevésbé rajongó szívű fiai, a KGB tagsága viszont nem nyújtózik ebbe a magasságba. Ganxsta Zolee legújabb, a Megasztár harmadik szériájából ismerhető Kontor Tamással és Kartel-beli druszájával, Big Daddy Lacával összehozott projektje a Disfearénél békebelibb megszólalásra tör: a Garázsország nótáiban a Ramones témái keverednek a Peter and the Test Tube Babies és a Cockney Rejects hangjaival - utóbbitól a Police Car tisztelettudó adaptációja legföljebb az angol szöveg miatt lóg ki némiképp a saját számok közül. Ami a zenei alapokat illeti, a KGB az ismert panelekből többé-kevésbé kihozza, ami elvárható (bár emocionális pluszt csak itt-ott pumpál az akkordokba), de az ének és a szövegvilág koncepciója erősen elhibázott. Az irónia alkalmazása alapvetően jót tesz az efféle vállalkozásoknak, de ez itt rémesen túl van spilázva: a strófákból és sokszor (az amúgy prímán gitározó) Kontor énekdallamaiból is gyakran a kocsmai macsóviccek sörszagú atmoszférája dől, a végeredmény így inkább afféle középszerű kabarétréfa, mint tisztességesen tróger punkprodukció. Míg a Disfear az összes eszközével, minden fronton azon van, hogy a maximumot hozza ki a magához ragadott készletből, a KGB szándékosan elbohóckodja az előadást - és ezzel távolra taszít magától mindenkit, aki kívül áll a baráti körön.
Relapse, 2008; KGB Produkció, 2007
