Lemez: Ha zajt akartok (Iggy Pop: Beat Em Up)

  • G. A.
  • 2001. augusztus 30.

Zene

Van ez az anekdota, amelyben a brutális noise-zenekar, az Unsane gitárosát faggatják, fedje már föl, ugyan miért ez az irgalmatlan zúzás. Hát azért, így a válasz, mert zúzni annyira, de annyira jó. Helyben is vagyunk, amennyiben Iggy Pop idei lemezéhez kívánunk mottót passzítani.
Van ez az anekdota, amelyben a brutális noise-zenekar, az Unsane gitárosát faggatják, fedje már föl, ugyan miért ez az irgalmatlan zúzás. Hát azért, így a válasz, mert zúzni annyira, de annyira jó. Helyben is vagyunk, amennyiben Iggy Pop idei lemezéhez kívánunk mottót passzítani.

Fogjunk hozzá: ha a nemrég letűnt évtized fényében szemléljük, kétféle Iggy Pop ismeretes. Az egyiket koncerteken lehet megfigyelni, ahol nem játszik sem az ötvennégy életév, sem a fiatalsága során az erein átlögybölt heroin, sőt egyáltalán: semmi ilyesmi, szarik ő bele mindenbe, és kegyetlenül pusztít, ahogyan azt a rock and rollban illik. A másik ellenben érdektelenebb lemezeken volt hallható, amelyeken valahol eltévedt a nyers erő és a lendület, hogy aztán többé elő se keveredjenek a játékidő lejártáig. Egyszóval azt, hogy Iggy harminc végigkiabált év után ma is jelen van, leginkább fellépései szavatolták, meg aztán akadtak neki szerencsésebb húzásai is, a Trainspottinggal ismételten felpörgött a nagyszerű Lust For Life, a mitfárer Bregovic társaságában száguldozott egyet Death Carral, plusz elég egy pillantás: az apád lehetnék, és így nézek ki - az Isten is kultuszfigurának teremtette.

Éppenséggel tutibb húzásnak tűnik most ez az új lemez, a Beat Em Up is, amelynek vérrel, verítékkel szántott számaiban bizony jelentékeny sebzőerő halmozódott föl. Nem kellett más ehhez, csak visszaszaladni a hetvenes évek legeléjéig, nem tovább. Hiszen a kilencvenes évek során pontosan így cselekedett számos fiatalabb nagyvad is: az általam roppantul kedvelt stoner-rock zenekarok, mint a Monster Magnet, a Fu Manchu vagy az Queens Of The Stone Age büszkén vállalták a Stooges hatását, és igencsak úgy festett, hogy ezek a csapatok sokkal többet tudnak kezdeni ezzel a pompás örökséggel, mint maga az öreg Pop. Viszont az új lemez izmosabb nótáiban Iggy már nem mögöttük, elmaradva, hanem éppen hogy melléjük érve dühöng. Hogy mást ne mondjak, mindjárt az indulásnál, amúgy beköszönésképpen fájdalmasan üt, mint a helyi erő a sarki könyöklőben: technikája ugyan csöppet sem kifinomult, viszont veszettül hatásos.

Amúgy tizenöt nóta, koszos, fésületlen garázsrock, naná. Kiemeléssel inkább nem bajlódnék, nincs nagy sláger, nem született új I Wanna Be Your Dog, ám ez csak kevéssé problémás. Fogjuk a cuccot, a hangerőt lendületes csuklómozdulattal küldjük fel, és aztán ne bíbelődjünk holmi apróbb dózisokkal, hanem engedjük magunkra az egészet úgy, ahogy van, egyben.

Akkor horzsol csak igazán.

G. A.

EMI, 2001

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.