lemez - Woven Hand: Ten Stones

  • G. A.
  • 2008. október 2.

Zene

David Eugene Edwards mintegy beváltotta a Narancsnak tavaly tett ígéretét (lásd MaNcs, 2007 június 14), hiszen a Ten Stones hangképe valóban erősen emlékeztet a zenekar színpadi megszólalására, s így a Woven Hand legrockosabb anyaga ez Erőteljes dobokra, vastag, de sohasem tolakvó bőgőre, néhol akusztikus, nagyobb arányban viszont elektromos gitárokra épülnek a számok, noha az Iron Featherben a zongora, a White Nuckle Gripben pedig a már a 16 Horsepowerből jól ismert bandoneón is előkerül Edwards stílusa összetéveszthetetlen, zeneileg azonban igazából már csak ez az utóbbi tétel emlékeztet erősebben a valahai alt-country legendára, s bár a countryelemek és a westernhangulat oda, a zenekar viszonya az amerikai folkhagyománnyal továbbra is igen intenzív Az indián zene hatása már az előző lemezen, a Mosaicon is könnyedén kihallható volt, ezúttal pedig még inkább ez a meghatározó, ott van a ritmikában, a számcímekben, és persze az sem véletlen, hogy Edwards újabban a pompás westerningei helyett sokszor egy viseltesnek látszó poncsóban feszít Az atmoszféra azonban változatlan Bibliai képekből építkező számaiban Edwards továbbra is a kitörni készülő vihar, a horizonton fenyegető mód hasasodó sötét fellegek hangulatát ragadja meg, emelkedetten, ihletetten és reménytelenül Tizenegy új száma közül legalább három egészen kimagasló (a zúzósabbak közül a Kicking Bird és a Not One Stone, a csendesebben borongókból a His Loyal Love) és csak egyetlenegyszer fog mellé: a Quiet Nights Of Quiet Stars feldolgozásában túlságosan hűen hozza Frankie Boy előadói modorát, ami érdekesnek ugyan érdekes, de a kontextusból zavaróan kilóg Sounds Familyre, 2008 ***** alá . .
David Eugene Edwards mintegy beváltotta a Narancsnak tavaly tett ígéretét (lásd MaNcs, 2007. június 14.), hiszen a Ten Stones hangképe valóban erõsen emlékeztet a zenekar színpadi megszólalására, s így a Woven Hand legrockosabb anyaga ez. Erõteljes dobokra, vastag, de sohasem tolakvó bõgõre, néhol akusztikus, nagyobb arányban viszont elektromos gitárokra épülnek a számok, noha az Iron Featherben a zongora, a White Nuckle Gripben pedig a már a 16 Horsepowerbõl jól ismert bandoneón is elõkerül. Edwards stílusa összetéveszthetetlen, zeneileg azonban igazából már csak ez az utóbbi tétel emlékeztet erõsebben a valahai alt-country legendára, s bár a countryelemek és a westernhangulat oda, a zenekar viszonya az amerikai folkhagyománnyal továbbra is igen intenzív. Az indián zene hatása már az elõzõ lemezen, a Mosaicon is könnyedén kihallható volt, ezúttal pedig még inkább ez a meghatározó, ott van a ritmikában, a számcímekben, és persze az sem véletlen, hogy Edwards újabban a pompás westerningei helyett sokszor egy viseltesnek látszó poncsóban feszít. Az atmoszféra azonban változatlan. Bibliai képekbõl építkezõ számaiban Edwards továbbra is a kitörni készülõ vihar, a horizonton fenyegetõ mód hasasodó sötét fellegek hangulatát ragadja meg, emelkedetten, ihletetten és reménytelenül. Tizenegy új száma közül legalább három egészen kimagasló (a zúzósabbak közül a Kicking Bird és a Not One Stone, a csendesebben borongókból a His Loyal Love) és csak egyetlenegyszer fog mellé: a Quiet Nights Of Quiet Stars feldolgozásában túlságosan hûen hozza Frankie Boy elõadói modorát, ami érdekesnek ugyan érdekes, de a kontextusból zavaróan kilóg.

Sounds Familyre, 2008

***** alá

Figyelmébe ajánljuk

Magyar Péter-Orbán Viktor: 2:0

Állítólag kétszer annyian voltak az Andrássy úti Nemzeti Meneten, mint a Kossuth térre érkező Békemeneten, ám legalább ennyire fontos, hogy mit mondtak a vezérszónokok. Magyar Péter miszlikbe vágta Orbán Viktort egyebek mellett azzal, hogy saját szavait hozta fel ellene. Aztán megjött a Ryanair.

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.