lemez - Woven Hand: Ten Stones

  • G. A.
  • 2008. október 2.

Zene

David Eugene Edwards mintegy beváltotta a Narancsnak tavaly tett ígéretét (lásd MaNcs, 2007 június 14), hiszen a Ten Stones hangképe valóban erősen emlékeztet a zenekar színpadi megszólalására, s így a Woven Hand legrockosabb anyaga ez Erőteljes dobokra, vastag, de sohasem tolakvó bőgőre, néhol akusztikus, nagyobb arányban viszont elektromos gitárokra épülnek a számok, noha az Iron Featherben a zongora, a White Nuckle Gripben pedig a már a 16 Horsepowerből jól ismert bandoneón is előkerül Edwards stílusa összetéveszthetetlen, zeneileg azonban igazából már csak ez az utóbbi tétel emlékeztet erősebben a valahai alt-country legendára, s bár a countryelemek és a westernhangulat oda, a zenekar viszonya az amerikai folkhagyománnyal továbbra is igen intenzív Az indián zene hatása már az előző lemezen, a Mosaicon is könnyedén kihallható volt, ezúttal pedig még inkább ez a meghatározó, ott van a ritmikában, a számcímekben, és persze az sem véletlen, hogy Edwards újabban a pompás westerningei helyett sokszor egy viseltesnek látszó poncsóban feszít Az atmoszféra azonban változatlan Bibliai képekből építkező számaiban Edwards továbbra is a kitörni készülő vihar, a horizonton fenyegető mód hasasodó sötét fellegek hangulatát ragadja meg, emelkedetten, ihletetten és reménytelenül Tizenegy új száma közül legalább három egészen kimagasló (a zúzósabbak közül a Kicking Bird és a Not One Stone, a csendesebben borongókból a His Loyal Love) és csak egyetlenegyszer fog mellé: a Quiet Nights Of Quiet Stars feldolgozásában túlságosan hűen hozza Frankie Boy előadói modorát, ami érdekesnek ugyan érdekes, de a kontextusból zavaróan kilóg Sounds Familyre, 2008 ***** alá . .
David Eugene Edwards mintegy beváltotta a Narancsnak tavaly tett ígéretét (lásd MaNcs, 2007. június 14.), hiszen a Ten Stones hangképe valóban erõsen emlékeztet a zenekar színpadi megszólalására, s így a Woven Hand legrockosabb anyaga ez. Erõteljes dobokra, vastag, de sohasem tolakvó bõgõre, néhol akusztikus, nagyobb arányban viszont elektromos gitárokra épülnek a számok, noha az Iron Featherben a zongora, a White Nuckle Gripben pedig a már a 16 Horsepowerbõl jól ismert bandoneón is elõkerül. Edwards stílusa összetéveszthetetlen, zeneileg azonban igazából már csak ez az utóbbi tétel emlékeztet erõsebben a valahai alt-country legendára, s bár a countryelemek és a westernhangulat oda, a zenekar viszonya az amerikai folkhagyománnyal továbbra is igen intenzív. Az indián zene hatása már az elõzõ lemezen, a Mosaicon is könnyedén kihallható volt, ezúttal pedig még inkább ez a meghatározó, ott van a ritmikában, a számcímekben, és persze az sem véletlen, hogy Edwards újabban a pompás westerningei helyett sokszor egy viseltesnek látszó poncsóban feszít. Az atmoszféra azonban változatlan. Bibliai képekbõl építkezõ számaiban Edwards továbbra is a kitörni készülõ vihar, a horizonton fenyegetõ mód hasasodó sötét fellegek hangulatát ragadja meg, emelkedetten, ihletetten és reménytelenül. Tizenegy új száma közül legalább három egészen kimagasló (a zúzósabbak közül a Kicking Bird és a Not One Stone, a csendesebben borongókból a His Loyal Love) és csak egyetlenegyszer fog mellé: a Quiet Nights Of Quiet Stars feldolgozásában túlságosan hûen hozza Frankie Boy elõadói modorát, ami érdekesnek ugyan érdekes, de a kontextusból zavaróan kilóg.

Sounds Familyre, 2008

***** alá

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.