lemez - Woven Hand: Ten Stones

  • G. A.
  • 2008. október 2.

Zene

David Eugene Edwards mintegy beváltotta a Narancsnak tavaly tett ígéretét (lásd MaNcs, 2007 június 14), hiszen a Ten Stones hangképe valóban erősen emlékeztet a zenekar színpadi megszólalására, s így a Woven Hand legrockosabb anyaga ez Erőteljes dobokra, vastag, de sohasem tolakvó bőgőre, néhol akusztikus, nagyobb arányban viszont elektromos gitárokra épülnek a számok, noha az Iron Featherben a zongora, a White Nuckle Gripben pedig a már a 16 Horsepowerből jól ismert bandoneón is előkerül Edwards stílusa összetéveszthetetlen, zeneileg azonban igazából már csak ez az utóbbi tétel emlékeztet erősebben a valahai alt-country legendára, s bár a countryelemek és a westernhangulat oda, a zenekar viszonya az amerikai folkhagyománnyal továbbra is igen intenzív Az indián zene hatása már az előző lemezen, a Mosaicon is könnyedén kihallható volt, ezúttal pedig még inkább ez a meghatározó, ott van a ritmikában, a számcímekben, és persze az sem véletlen, hogy Edwards újabban a pompás westerningei helyett sokszor egy viseltesnek látszó poncsóban feszít Az atmoszféra azonban változatlan Bibliai képekből építkező számaiban Edwards továbbra is a kitörni készülő vihar, a horizonton fenyegető mód hasasodó sötét fellegek hangulatát ragadja meg, emelkedetten, ihletetten és reménytelenül Tizenegy új száma közül legalább három egészen kimagasló (a zúzósabbak közül a Kicking Bird és a Not One Stone, a csendesebben borongókból a His Loyal Love) és csak egyetlenegyszer fog mellé: a Quiet Nights Of Quiet Stars feldolgozásában túlságosan hűen hozza Frankie Boy előadói modorát, ami érdekesnek ugyan érdekes, de a kontextusból zavaróan kilóg Sounds Familyre, 2008 ***** alá . .
David Eugene Edwards mintegy beváltotta a Narancsnak tavaly tett ígéretét (lásd MaNcs, 2007. június 14.), hiszen a Ten Stones hangképe valóban erõsen emlékeztet a zenekar színpadi megszólalására, s így a Woven Hand legrockosabb anyaga ez. Erõteljes dobokra, vastag, de sohasem tolakvó bõgõre, néhol akusztikus, nagyobb arányban viszont elektromos gitárokra épülnek a számok, noha az Iron Featherben a zongora, a White Nuckle Gripben pedig a már a 16 Horsepowerbõl jól ismert bandoneón is elõkerül. Edwards stílusa összetéveszthetetlen, zeneileg azonban igazából már csak ez az utóbbi tétel emlékeztet erõsebben a valahai alt-country legendára, s bár a countryelemek és a westernhangulat oda, a zenekar viszonya az amerikai folkhagyománnyal továbbra is igen intenzív. Az indián zene hatása már az elõzõ lemezen, a Mosaicon is könnyedén kihallható volt, ezúttal pedig még inkább ez a meghatározó, ott van a ritmikában, a számcímekben, és persze az sem véletlen, hogy Edwards újabban a pompás westerningei helyett sokszor egy viseltesnek látszó poncsóban feszít. Az atmoszféra azonban változatlan. Bibliai képekbõl építkezõ számaiban Edwards továbbra is a kitörni készülõ vihar, a horizonton fenyegetõ mód hasasodó sötét fellegek hangulatát ragadja meg, emelkedetten, ihletetten és reménytelenül. Tizenegy új száma közül legalább három egészen kimagasló (a zúzósabbak közül a Kicking Bird és a Not One Stone, a csendesebben borongókból a His Loyal Love) és csak egyetlenegyszer fog mellé: a Quiet Nights Of Quiet Stars feldolgozásában túlságosan hûen hozza Frankie Boy elõadói modorát, ami érdekesnek ugyan érdekes, de a kontextusból zavaróan kilóg.

Sounds Familyre, 2008

***** alá

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.