David Eugene Edwards mintegy beváltotta a Narancsnak tavaly tett ígéretét (lásd MaNcs, 2007. június 14.), hiszen a Ten Stones hangképe valóban erõsen emlékeztet a zenekar színpadi megszólalására, s így a Woven Hand legrockosabb anyaga ez. Erõteljes dobokra, vastag, de sohasem tolakvó bõgõre, néhol akusztikus, nagyobb arányban viszont elektromos gitárokra épülnek a számok, noha az Iron Featherben a zongora, a White Nuckle Gripben pedig a már a 16 Horsepowerbõl jól ismert bandoneón is elõkerül. Edwards stílusa összetéveszthetetlen, zeneileg azonban igazából már csak ez az utóbbi tétel emlékeztet erõsebben a valahai alt-country legendára, s bár a countryelemek és a westernhangulat oda, a zenekar viszonya az amerikai folkhagyománnyal továbbra is igen intenzív. Az indián zene hatása már az elõzõ lemezen, a Mosaicon is könnyedén kihallható volt, ezúttal pedig még inkább ez a meghatározó, ott van a ritmikában, a számcímekben, és persze az sem véletlen, hogy Edwards újabban a pompás westerningei helyett sokszor egy viseltesnek látszó poncsóban feszít. Az atmoszféra azonban változatlan. Bibliai képekbõl építkezõ számaiban Edwards továbbra is a kitörni készülõ vihar, a horizonton fenyegetõ mód hasasodó sötét fellegek hangulatát ragadja meg, emelkedetten, ihletetten és reménytelenül. Tizenegy új száma közül legalább három egészen kimagasló (a zúzósabbak közül a Kicking Bird és a Not One Stone, a csendesebben borongókból a His Loyal Love) és csak egyetlenegyszer fog mellé: a Quiet Nights Of Quiet Stars feldolgozásában túlságosan hûen hozza Frankie Boy elõadói modorát, ami érdekesnek ugyan érdekes, de a kontextusból zavaróan kilóg.
Sounds Familyre, 2008
***** alá
