Helyükre a dolgok: Morcheeba

  • G. A.
  • 2001. augusztus 2.

Lokál

Atörténet bő hét évvel ezelőtt indult, amikor a Godfrey fivérek - a gitáros-billentyűs Ross, valamint bátyja, a ritmusprogramokért, szkreccsekért felelős Paul - egy londoni house-partin összefutottak az addig "főállásban" divattervezőként ügyködő Skye Edwards énekesnővel; néhány próba, majd több sem kellett nekik, máris Morcheeba név alatt igyekeztek dalokat farigcsálni. Korrekt kis munkamegosztás folyt (és folyik a mai napig is) náluk: Ross szerzi a zenét, Paul írja a szövegeket, és ehhez adja a dallamait Skye. Munkálkodásuk eredményéről 1995 telén kapott ízelítőt a nagyvilág (Trigger Hippie kislemez), rá egy évre pedig napvilágot látott a zenekar debütáló lemeze Who Can You Trust? címmel. Jócskán betépett (naná, a zenekar neve csakúgy, mint a lemez borítója fürtnyi füvet ígér, minimum), kifinomult triphopja kisvártatva a műfaj megkerülhetetlen mesterművének kiáltódott ki, méghozzá korántsem véletlenül. Maga az alapfelállás egyébként nem volt különösebben revelatív. Emlékezzünk vissza, ekkoriban a stílus nevesebb zenekarai és előadói - a Portisheadtől a Lamben át mondjuk Trickyig - mind-mind a hagyományosabb dalszerkezetek felé fordultak, és abban is hasonlítottak egymásra, hogy mindahányan egy-egy fölöttébb izgalmas énekesnőt bírtak muzsikájuk középpontjába állítani. Viszont amíg az emlegetett előadók a gyomrot összerántó szorongatásban voltak nagyok, a Morcheeba számára, éppen ellenkezőleg, inkább a vonások kisimítása a hazai pálya. Másféléhez egyébiránt egy olyan rendkívülien puha és meleg hanggal, mint amilyen Edwards kisasszonyé, gyaníthatóan nem is igen tudtak volna kezdeni.
Atörténet bő hét évvel ezelőtt indult, amikor a Godfrey fivérek - a gitáros-billentyűs Ross, valamint bátyja, a ritmusprogramokért, szkreccsekért felelős Paul - egy londoni house-partin összefutottak az addig "főállásban" divattervezőként ügyködő Skye Edwards énekesnővel; néhány próba, majd több sem kellett nekik, máris Morcheeba név alatt igyekeztek dalokat farigcsálni. Korrekt kis munkamegosztás folyt (és folyik a mai napig is) náluk: Ross szerzi a zenét, Paul írja a szövegeket, és ehhez adja a dallamait Skye. Munkálkodásuk eredményéről 1995 telén kapott ízelítőt a nagyvilág (Trigger Hippie kislemez), rá egy évre pedig napvilágot látott a zenekar debütáló lemeze Who Can You Trust? címmel. Jócskán betépett (naná, a zenekar neve csakúgy, mint a lemez borítója fürtnyi füvet ígér, minimum), kifinomult triphopja kisvártatva a műfaj megkerülhetetlen mesterművének kiáltódott ki, méghozzá korántsem véletlenül. Maga az alapfelállás egyébként nem volt különösebben revelatív. Emlékezzünk vissza, ekkoriban a stílus nevesebb zenekarai és előadói - a Portisheadtől a Lamben át mondjuk Trickyig - mind-mind a hagyományosabb dalszerkezetek felé fordultak, és abban is hasonlítottak egymásra, hogy mindahányan egy-egy fölöttébb izgalmas énekesnőt bírtak muzsikájuk középpontjába állítani. Viszont amíg az emlegetett előadók a gyomrot összerántó szorongatásban voltak nagyok, a Morcheeba számára, éppen ellenkezőleg, inkább a vonások kisimítása a hazai pálya. Másféléhez egyébiránt egy olyan rendkívülien puha és meleg hanggal, mint amilyen Edwards kisasszonyé, gyaníthatóan nem is igen tudtak volna kezdeni.

Igazán szerencsés nekiveselkedés volt ez: a közönség melléjük állt, a szakma nemkülönben. 1997-ben Skye, többek között David Bowie, Suzanne Vega és Bono társaságában szerepelt Lou Reed slágeréből, a Perfect Dayből készített aktuális szólóprodukciója, a Feelings tető alá hozatalakor David Byrne is ragaszkodott ehhez a jópofa brit trióhoz. Amely ezalatt nyilatkozataiban figyelemre méltó következetességgel becsmérelte az egész (brit) tánczenei színteret, mondván, mi közük van nekik ahhoz, alig is ismerik, nem hallgatnak mást, csak bármit, ami tradicionális és amerikai. Mindez az újabb egész estés eresztés ismeretében egyáltalán nem meglepő. Ha valaki engem kérdez, én ezt az 1998-ban megjelentetett Big Calmot tartom messze-messze a Morcheeba legerősebb munkájának, nagyon odáig tudtam lenni érte akkortájt. Egymillió példány körül fogyott; ami szerintem roppantul rendjén van egy olyan lemez esetében, amelynek akármeliyk perfekt kis száma - mondjuk a Part Of The Process a maga lustán csordogáló slide-gitárjával - többnyire eredménnyel képes helyére billenteni a dolgokat egy-egy mocskosabbra sikeredett napon is. Blues, folk, hiphop s még megannyi más fonódott itt össze nagyon finoman, nagyon ízlésesen; eredeti és nem utolsósorban töményen slágeres is volt, ekképp kezdték rá mondogatni, hogy trippop. Egykutya.

Meglepő híreket lehetett hallani ezután. Nehezen volt érthető, hogy ilyen előzmények után hogyan is mehettek szép lassan csődbe egy amúgy meglehetősen közönségek előtt zajló világ körüli turné lebonyolítása során. Ki voltak bukva. Biztos, ami biztos, kirúgták gyorsan a menedzsmentet, ment a kavarás a kiadóval, és aztán úgy gondolták, négy év összezártság után köszönik szépen, kicsit elszakadnának egymástól és mindettől. Így jött a képbe egy bő fél éves vakáció - külön. Igazán furcsa, hogy mindezen problémákból a 2000 nyarára végül csak összehozott harmadik nagylemezen az égadta világon semmi nem hallatszik, sőt ez lett a legderűsebb és legtempósabb anyaguk.

"Olyasféle zenét akartunk összehozni, mint azok a muzsikák, amelyekért azelőtt rajongtunk, mielőtt a Morcheeba elindult, ezek pedig a diszkó, a pop, az old-skool rap és a funk. Mindig is szerettük azt a zenét, amelyik egyszerűen arra szolgál, hogy jól érezd magad; és ez az album éppen erről szó." Na ja. Nincsen ezzel alapjában véve semmi baj, mégis úgy tűnt nekem, hogy ez a Fragments Of Freedom, pláne az elődeihez képest, valamiképp mintha langyosabbra sikeredett volna. Akad rajta pár klassz dal, szó se róla (mint például az ilyen-olyan kereskedelmi adókat is megjárt World Looking In), a hangszeres játék meg végig kifogástalan, csak hát a pálya szélére szorult az elegáns belassultság és a nagyon is szerethető melankólia, helyüket pedig leginkább a retró diszkós dolgok foglalták el, miként az interjúkban is gyakoribban hangzott el Michael Jackson neve, mint Jimi Hendrixé. És ez már nem igazán az én világom. Ezzel együtt aligha kérdéses, hogy szombaton hol, merre is ér majd az este a Szigeten. Fenn a csillagos ég, alant meg a pompás koncertzenekar hírében álló Morcheeba frissíti a levegőt: bizonyára nem lesz utolsó mulatság.

G. A.

Nagyszínpad, augusztus 4., 21.00

Figyelmébe ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

„Bős–Nagymaros Panama csatorna” - így tiltakoztak a vízlépcső és a rendszer ellen 1988-ban

A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.