Ara-Kovács Attila

Örményország geopolitikailag ki van szolgáltatva Moszkvának. Nem véletlen, hogy mindezzel Jereván akkor szembesült, amikor az oroszok elhatározták: felmondják az USA-val és az Európai Unióval a csendes és békés együttműködés politikáját, s megtorolnak mindennemű szándékot, ami befolyási övezetükben színes forradalomhoz vezethet.

Oroszországnak voltak és vannak igényei, s jogot vindikál rá, hogy ezeket bárkin átgázolva kielégítse. Hogy e mögött mindössze a nyers, a grúzokon és ukránokon kívül mostanság jobbára csak az egyszerű orosz polgárral szemben érvényesített erőszak áll, az orosz viszonylatban már megszokott.

A jobboldal újabb négy évet kapott arra, hogy szembemenve a világgal, egyre szélsőségesebben és egyre inkább a szövetségesi rendszer peremére sodorva az országot végképp megsemmisítse a nacionalista együttműködés rendszerét.

Bár különböző okok késztették a magyar és az orosz jobboldalt ebbe a különös irányba: ez utóbbit Oroszország nagyhatalmi illúziói, az előbbit hatalmának bebetonozása, reagálásuk a helyzetre azonban feltűnően és meglepően azonos. Felismeréseikben pedig alighanem kulcsszerepet játszott, hogy mindkettőjüket a szélsőjobb inspirálta, sőt látta el közös ideológiával.

Nemcsak megalázó, de a diplomáciai munkával szemben kontraproduktív is, ha a külképviseletek munkatársai hónap végére rendszeresen kifutnak az anyagiakból.

A Kohl-levéllel ugyanis letudhatták pártcsaládbeli társuknak, a Fidesznek nyújtandó szimbolikus támogatást, ráadásul úgy, hogy ezzel nem kellett nekik magunknak kiállni Orbán mellett. Megtette azt helyettük egy olyan ember, aki már semmit sem tud arról, ami körülötte és vele történik.

A mai, még mindig merev struktúrák és a sok tekintetben liberális gazdasági viszonyok ellentétei közepette ismét szükségessé vált valami, ami eszmei és érzelmi vonzerejével kitölteni képes azt az űrt, amit a pragmatizmus mint irányelv eddig eltakart.

Egyesek szerint Putyin katonai konfliktusra készül a Nyugattal, ezért elsődleges fontosságú számára az orosz hadiipar. Márpedig nemcsak az ukrán hadiipar függ az orosztól, hanem az orosz sem létezhetne az ukrán beszállítások nélkül. Mindez azt jelenti, hogy Moszkva nem engedheti át Ukrajnát a Nyugatnak, hisz ezzel feladná legfőbb védelmi stratégiáját, sőt hátországát.

Vona és a magyar szélsőjobboldal romániai politikai aktivizálódásának, vagy Semjén Zsolt Horthyt mímelő székelyföldi belovaglásainak is már rég elejét lehetett volna venni, ha a román politikai életet az elvek, illetve a távlati célok vezérelnék, s nem a pillanatnyi haszonlesés.

Egyszerű illegális bevándorlók lehettek, akiknek nem volt semmi közük a katasztrófához. De ez esetben is vannak kételyekre okot adó kérdések: miért Pekingen át utaztak Amszterdamba, miközben választhatták volna a kevésbé kockázatos, rövidebb, így olcsóbb közvetlen utat is?

Ha Hasszan Rohani semmit nem tesz, akkor ezzel beismeri: a rezsim természete semmit sem változott azzal, hogy ő került az állam élére, leváltva Mahmud Ahmadinedzsádot.