Mint ismeretes, a múlt héten Washingtonban bejelentették: az izraeli és az amerikai hírszerzés közös akciója során a Vörös-tengeren, 1500 kilométerre az izraeli partoktól elfogtak egy panamai zászló alatt hajózó tankert, ami több tucat 302 milliméteres föld-föld rakétát szállított. A cementzsákokban elrejtett fegyverek feladója Irán volt, közelebbről az al-Kudsz szervezet, ami az Iráni Forradalmi Gárda terroristakapcsolatairól elhíresült egysége. A címzett viszont mindmáig vitatott.
Az izraeli hírszerzés kiderítette: a rakétákat Szíriában gyártották, innen kerültek Iránba, majd a perzsa állam terroristákat támogató – egyfajta raktárként működő – háttérbázisába, Port Sudanba. Egyesek szerint az amerikai vagy az izraeli hírszerzés valószínűleg már akkor felfigyelt a rakétákra, amikor azok elhagyták Iránt.
A legfontosabb kérdés, hogy a perzsa állam kinek is szánta a fegyvereket. Három elgondolás kering erről. Lehetséges, hogy a címzett a Hamász volt, mely hasonló rakétákkal – ezek hatósugara 150 kilométer – már többször támadta Izraelt a Gázai övezetből. Viszont ellentmondani látszik ennek, hogy a terrorszervezetnek az utóbbi időben igencsak megromlottak a kapcsolatai Iránnal, minthogy a szír válságban a Hamász az ellenzéket támogatja, nem pedig Basár al-Aszad rendszerét. Címzett lehetett a Libanonban magát befészkelő Hezbollah, amely részben a szír központi kormányzat mellett harcolt, részben védekezni próbál az egyre militánsabb libanoni szunniták támadásaival szemben. Izraeli hírszerzési források szerint egyébként a Hezbollah támadást készít elő a zsidó állam északi területei ellen is, ami része lehet a védekezésnek, elvégre a libanoni síitákat és szunnitákat egyetlen dolog köti csak össze: az Izrael-ellenesség.
De azt sem lehet kizárni, hogy Teherán a Sínai-félszigeten működő Muszlim Testvériségnek szánta a fegyvereket. Az itteni militánsok, mint ismert, a központi egyiptomi katonai vezetés ellen igyekeznek támadásokat végrehajtani, márpedig Irán – Törökországhoz hasonlóan – az iszlamisták oldalán áll al-Sziszi tábornok kormányával szemben.
További nagyon fontos kérdés, hogy vajon miért vállalkozik efféle kalandokra a perzsa állam akkor, amikor minden erejét latba vetve próbálja meggyőzni a nemzetközi közösséget, hogy változtatni akar az eddig vitt politikán, s ennek jegyében igyekszik elérni a szankciók feloldását? Ráadásul Rohani elnök erőfeszítései részben máris meghozták a maguk gyümölcsét. Obama elnök közel-keleti rendezési terveinek Irán szerves részévé vált, s bizonyos értelemben az „iszlám forradalom” kitörése óta soha nem került egymáshoz ennyire közel Washington és Teherán.
Tény: az ügyet nemcsak Izrael és Amerika nyomós térségi érdekei színezhetik és tehetik bonyolulttá, hanem az iráni belpolitika is; lehet, hogy az információ belülről jött, nem pedig valamelyik külföldi hírszerzés akadt a nyomára. A CIA-nak egyébként is eléggé szűk mozgástere lehet Iránon belül. Igaz, az izraeli hírszerzés ügynökei mindig is jelen voltak ott, bár persze Jeruzsálem sohasem verte ezt nagydobra. A robbantásos merényletek során sorra kimúló perzsa atomtudósok halála leginkább Izraelnek volt hasznos. Ugyanakkor a Moszadot jelentékeny kár érte az elmúlt időszakban azáltal, hogy megromlott az izraeli–török viszony. Alig egy éve Ankara átadta a török területen iráni és kurd ügyekben tevékenykedő izraeli hírszerzők listáját, s azoknak a nevét is, akikkel Iránon belül a kapcsolatot tartották.
Mindez felveti annak lehetőségét, hogy nem hírszerzési források vezették-e nyomra a Moszadot és a CIA-t. Két forgatókönyv lehetséges. A radikális iráni erők és a Rohani elnök reformszárnya között prognosztizálható küzdelem alkalmat adhatott ez utóbbiaknak, hogy egyszerűen közöljék a kihajózás tényét Washingtonnal annak reményében, hogy: (a) céljaik őszinteségéről így meggyőzik a Nyugatot; (b) egyértelműsítik: ők még véletlenül sem keverhetők össze az al-Kudsszal. Ugyanakkor (c) az al-Kudszot ért mindenféle kudarc eleve előnyös számukra, így egy okkal több, hogy ekként járjanak el.
Viszont az is elképzelhető, hogy az al-Kudsz maga áll a kiszivárogtatás mögött, ezzel ellensúlyozva azt a pozitív képet, ami a világban Rohaniról közben kialakult. Sőt az sincs kizárva, hogy a Hezbollah (al-Kudsz) az oroszoknak tett így szívességet, megtorpedózva az amerikai befolyás erősödését a Közel-Keleten.
Ha ez utóbbi bizonyul később igaznak, akkor az al-Kudsz bizonyos fokig elérte a célját, elvégre az izraeli kormány arra használta fel az ügyet, hogy bizonyítsa: Iránban nincs szó nyitásról, mindössze megtévesztő pávatánc (© Orbán) zajlik, aminek Rohani is a részese.
A rakétákat szállító hajó elfogása mindenesetre már rövid távon is nagy szolgálatokat tett a nemzetközi közösségnek, nemcsak a tekintetben, hogy kivonta a forgalomból a fegyvereket, hanem azért is, mert színvallásra kényszeríti Hasszan Rohanit. Mert ha semmit nem tesz, akkor ezzel beismeri: az iráni rezsim természete semmit sem változott azzal, hogy ő került az állam élére, leváltva Mahmud Ahmadinedzsádot.
