A jelek szerint azok a változások, amelyeket az új pekingi vezetés Hszi Csin-ping (Xi Jinping – címoldali képünkön) államfő vezetésével eltervezett, nagyrészt megvalósultak. Alapos reformon ment át az állami bürokrácia, és stabilizálódott az a jogi háttér is, amely garantálja a tulajdonviszonyok és termelési formák egyre piacorientáltabb jellegét.
| ||
Az utóbbi időben az ideológia került előtérbe, pontosabban az az igény, hogy az államvezetés – és a párt – tisztázza az új realitások viszonyát a kínai múlthoz, illetve hogy új definíciót találjon ahhoz az eszmerendszerhez és jövőképhez, amellyel Peking a „szocializmust” felváltani kényszerül.
Az elmúlt három évtizedben, nagyjából a „négyek bandájának” felszámolását követően (1981) Teng Hsziao-ping (Deng Xiaoping) gyakorlatilag a szőnyeg alá söpört minden ideológiai megfontolást, az utána jövő politikai nemzedékeknek örökségként hagyva a pragmatizmust. Ezt követően már nem volt fontos, hogy mit írt Marx, még kevésbé, hogy mit mondott Mao Ce-tung (Mao Zedong), az egyedüli mérvadó szempontnak a gazdasági siker számított, illetve az, hogy a Kínát egyben tartó belső kohézió megmaradjon. Ez utóbbi miatt volt Teng olyannyira intranzigens az 1989-ben a Tienanmen téren tüntető diákokkal szemben, a tüntetések elfojtását már akkor sem az ideológiai szilárdság, hanem a belbiztonság és a káosztól való félelem indokolta.
A jelek szerint azonban a mai, még mindig merev struktúrák és a sok tekintetben liberális gazdasági viszonyok ellentétei közepette ismét szükségessé vált valami, ami eszmei és érzelmi vonzerejével kitölteni képes azt az űrt, amit a pragmatizmus mint irányelv eddig eltakart. Ezt nagy valószínűséggel a sajátos kínai kultúrához és történelemhez való viszony elmélyítésében fogja a párt megjelölni, amit sokan máris visszatérésként értelmeznek egyfajta nemzeti-nacionalista ideológiához. Meglehet, ez válik belőle, de nem feltétlenül, s ismerve a pekingi vezetés azon törekvését, hogy okuljon a nyugati minták sikerességéből, az is lehet, hogy a folyamat egy kifelé, a világ felé forduló nagyhatalmi öntudatot hoz világra, s nem egy befelé figyelő, háztáji nemzeti hivalkodást.
A pártvezetés, mi több, Hszi személyes kezdeményezésére újrarendezték a nagyobb történeti múzeumoknak a kínai modern korral foglalkozó tárlatait, amelyek már nem 1949-cel indítják a modern Kína történelmét, hanem a köztársaság megszületésével. Mi több, más, megértőbb értékelést kapott a polgári forradalmat megelőző Csing- (Qing-) dinasztia működése is. Ugyanakkor Mao nem került ki teljesen a nemzeti panteonból, de az eddig elfoglalt centrális helyét elveszítette, pontosabban osztoznia kell rajta a nemzeti erőkkel, a Kumintaggal, illetve annak alapítójával, Csiang Kai-sekkel (Chiang Kai-shek), akit ma már jóval barátságosabb színekkel ecsetel a hivatalos történetírás, mint korábban. És persze azzal a személyiséggel is, aki a legtöbbet tette a maoizmus felszámolásáért: Teng Hsziao-pinggel. E szempontoknak megfelelően alakították át a nemrég újra megnyitott pekingi Nemzeti Múzeum kiállítótermeit, illetve azt a sanghaji múzeumot, amely a Kínai Kommunista Párt I. kongresszusának állít emléket.
Egy Jü Jou-csin (Yu Youjun) nevű, Sansziban (Shanxi) korábban magas pozíciókat betöltő, de egyébként filozófiai doktorátussal rendelkező pártkáder az elmúlt éveket egy könyv megírásával töltötte, amelyet az állami bürokrácia ma előszeretettel ajánl tanulmányozásra mindenkinek. Ennek címe: Ötszáz év szocializmus, és kiegészül egy szöveggyűjteménnyel, amely már a 80-as évek vége óta kötelező olvasmány az egyetemeken és a felnőtt-továbbképzésben. Mindkét munka egy új koncepciót tár az olvasók elé, s ebben már hiába keresnénk a marxizmus üzenetét, sőt annak alapkategóriája, az osztályharc sem szerepel benne. Viszont logikus – olykor túl logikus – egészként bontakoznak ki benne a kínai fejlődés elmúlt évszázadai, s inkább az egységes nemzeti teljesítmény, a hagyományosan kollektív kínai életszemlélet igazolása válik annak fő üzenetévé, semmint a konfliktusoké. Ráadásul a könyv mindennek szellemi alapját a konfucianizmusban jelöli meg.
A kínai–szovjet viszony is más, eddig eretneknek tartott vagy nem is létező magyarázatokat kapott, s Jü egyértelműen leszögezi, az, amit Kína a Szovjetuniótól ideológiailag átvett (leninizmus) már eleve téves volt, így adaptálása sem hozhatott eredményt, épp ellenkezőleg, a nagy károk egyértelmű forrásává vált.
Az új ideológiai orientálódásnak meglehet a maga haszna, elsősorban visszatérhetnek a szélesen vett legalitásba azok, akiket nyíltan vállalt konfucianizmusuk miatt kitiltottak a kultúrából; olyan tudósi teljesítmények, szövegek, életpályák kaphatnak ismét politikai legitimitást, amelyeket a maoizmus megsemmisíteni szándékozott. Ennek nagy hatása lehet egy olyan országban, ahol maguk a kínaiak sem beszélik ugyanazt a nyelvet, s ráadásul számos egyéb etnikum él. Lehet, hogy őket ez a közös világszemlélet képes lesz megszólítani.
Egy azonban semmiképp sem várható az elindult folyamattól: hogy többpártrendszert teremtene Kínában. Nemrég Hszi Csin-ping, találkozván a görög miniszterelnökkel, kijelentette: „Önök büszkék lehetnek arra, hogy a görög demokrácia elterjedt a nyugati világban. Nekünk is megvan a magunk demokráciája, de az különbözik ettől.”
