Nem titok, a Jobbik ezt honlapján is bejelentette, pont egy évvel ezelőtt Vona Gábor Moszkvában járt. A meghívói kört nehéz definiálni, de a látogatás két aspektusa mégis feltűnő, és sok, azóta bekövetkezett eseményt más, különös megvilágításba helyez.
Vona mindenekelőtt olyan politikai vezetőkkel találkozott, akiknek beleszólásuk van az orosz energiaszektor ügyeibe, így Ivan Gracsovval, a parlament energetikai bizottságának elnökével, annak helyettesével, Vaszilij Taraszjukkal, s egyebek mellett Alekszej Sztarikovval, az orosz gázipari egyesület alelnökével. Hogy miről tárgyaltak, s esetleg miben egyeztek meg, arra nem derült fény, de tény, hogy Vona látogatását követően színeződtek át a magyar-orosz kormányközi kapcsolatok is. Múlt év januárjában – három év kihagyást, állandó orosz elutasítást követően – Orbán Viktor szintén Moszkvában volt, Matolcsy Györggyel és Szijjártó Péterrel együtt, s már akkor találkoztak a Roszatom, valamint a Gazprom és egy bank (Vnyesekonombank) képviselőivel, de diplomáciailag a két fél kapcsolatait még mindig Putyin gyanakvó tartózkodása jellemezte. Úgy tudni, a rövid tárgyaláson túl még ebédre sem hívta meg az elnök Orbánt.
Múlt május, azaz Vona moszkvai útja után azonban valami alapvetően megváltozott, az oroszok immáron készeknek mutatkoztak az újrakezdésre. Hogy ebben az játszott volna döntő szerepet, hogy Putyin is rájött: a Fidesz akár hosszabban is be tud rendezkedni Magyarországon, Orbán erejénél fogva pedig olyan előnyös ígéreteket is tehet Moszkvának, amit más politikai tényezőtől hiába is várna, az lehetséges. De az sem kizárható, hogy Vona egyfajta jószolgálati missziót is betöltött, s ez utóbbi látogatása az orosz fővárosban nem volt más, mint a Fidesz és a Jobbik közismert, bár rejtegetett együttműködésének kiteljesedése immáron a külpolitikában is. Elvégre a két párt által vallott nézetek a transzatlanti kapcsolatok, a Brüsszellel fenntartott viszony és Magyarország geopolitikai érdekei vonatkozásában (lásd Oroszország, Irán stb.) egyre egybehangoltabbak, s egyre inkább megfelelnek egy olyan szemléletnek, ami jelenleg az orosz nagypolitikát is meghatározza.
Vona moszkvai vizitjének másik aspektusa ugyanezt a gyanút erősíti. A Jobbik vezetőjének ugyanis alkalma volt előadást tartani az orosz felsőoktatás zászlóshajójának számító Moszkvai Állami Egyetemen (Lomonoszov), ahol elsorolta kritikáit a Nyugattal szemben, s Magyarország számára kifejezetten előnyösként említett egy olyan utat, ami egyenesen a Putyin által vizionált Eurázsiai Unióba vezetne.
A meghívót erre az előadásra Vonának egy bizonyos Alekszandr Dugin küldte, aki megalapozta Putyin mai geopolitikai törekvéseit, és kidolgozta azt az ideológiát, ami az új orosz politikai elit nagyhatalmi aspirációinak megfelel. Könyvei, elsősorban az 1997-ben megjelent A geopolitika alapjai (Основы Геополитики), majd az ugyancsak számtalan kiadást megért Az „Eurázsia” projekt (Проект «Евразия») Európa és Ázsia összefogását vizionálja, természetesen Oroszország égisze alatt és Amerika ellenében. Mindezt azokkal a radiális módszerekkel kivitelezve, amelyek a múlt évszázad szélsőséges baloldali szervezeteinek épp úgy a sajátjai voltak, mint mostanság a fundamentalista iszlamistáké.
Dugin, továbblépve az orosz geopolitikai érdekek kielégítése és Oroszország nagyhatalmi státusa helyreállításának terveitől, már egy új jobboldalt vizionál, melynek eszmerendszerét a 2009-ben megjelent Negyedik politikai teória (Четвёртая политическая теория) című könyvében igyekezett kibontani. Ebben sommásan úgy ítéli meg, hogy a közelmúltunkat meghatározó három ideológia (liberalizmus, marxizmus és fasizmus) romjain itt az idő, hogy létrejöjjön egy negyedik, ami a globalizáció ellenhatásaként visszavezeti a nemzeteket saját színes partikularitásukhoz, s visszaszorítja az individuum szabadságjogait, alárendelve azokat a közösségnek. Hogy milyen eszmei kötődései is vannak ennek az ideológiának? Dugin számára jól megférnek ebben egymás mellett az ezoterikus-jobboldali Julius Evola elképzelései (Evola a maga „hisztérikus fanatizmusával” [Mussolini] hasznos társutasa lett később a tényleges fasizmusnak), valamint az iszlámra áttért francia metafizikusé, René Guénoné. És a marxizmus elegye is benne van, megtámogatva némi ortodox hitéleti misztikával.
Bár Dugin politikai útja már a kezdetekkor elvált Putyinétól, egyre nyilvánvalóbb, hogy ez utóbbi eurázsiai uniós tervei, s az az ideológiai érvelés, mely annak elkerülhetetlenségét és az orosz nagyhatalmi befolyás helyreállítását hirdeti, gyakorlatilag teljesen egybevág Dugin elképzeléseivel. És amiként a világgal szembekerülve Putyin mozgástere egyre inkább beszűkül, annál inkább kiütköznek, sőt felerősödnek ezek az átfedések.
Visszatérve a magyar párhuzamokra: a Jobbik által vallott nézetek is azzal párhuzamosan kerültek előtérbe a Fidesz politikájában, hogy Orbán Viktor teret veszített a nemzetközi politikában, s nőtt izoláltsága. Bár más és más okok késztették Orbánt és Putyint ebbe a különös irányba: ez utóbbit Oroszország nagyhatalmi illúziói, az előbbit a Fidesz hatalmának bebetonozása, reagálásuk a helyzetre feltűnően és meglepően azonos, így aligha csodálkozhatunk azon, hogy hirtelen felfedezték egymásban a politikai szövetségest. E felismerésben pedig alighanem kulcsszerepet játszott, hogy mindkettőjüket a szélsőjobb inspirálta, sőt – bizonyos értelemben – látta el közös ideológiával.
