A múlt vasárnap (március 30-án) lezajlott törökországi helyhatósági választások végeredménye – megegyezően a közvélemény-kutatások előzetes adataival – Recep Tayyip Erdoğan miniszterelnök pártjának (AKP) győzelmét hozta. Minthogy az iszlamista politikus eleve úgy állította be, hogy az ország ezzel az AKP politikájáról is szavaz, ma mindenképpen úgy tekinthet a végeredményre, mint eddigi tevékenységének megerősítésére.
Valójában ugyanakkor valami egészen másról van szó. Erdoğan politikájával nagyon sokan nem értenek egyet, de miként másutt a világban, úgy Törökországban is inkább az ellenzéki alternatíva hiányzik. Az AKP-t kihívó legnagyobb ellenzéki erő, a kemali szekularizmus hagyományát őrző Köztársasági Néppárt (CHP) ugyanis nem ért el rossz eredményeket, de nyilvánvaló, hogy képtelen volt megszólítani az AKP hagyományos szavazóit, átcsábítva vagy legalábbis semlegesítve őket. És ez a másik nagy ellenzéki pártnak, a Nemzeti Mozgalom Pártjának (MHP) sem sikerült.
Mi az, ami az átlag AKP-szavazót olyannyira Erdoğanhoz köti? Sokak szerint az, hogy Törökország valóban Nyugat-képes, kemalista elitje mindig mélyen lenézte a konzervatív, műveletlen, hagyományosan vallásos rétegeket. És remek partner volt ehhez a hadsereg is. Az elit egyetemeken tanulók, több nyelvet beszélők, szabadságukat rendszeresen külföldön töltők úgy éltek s ma is úgy élnek Törökországban, hogy láthatóan ez semmi örömöt nem okoz nekik. Megvetik honfitársaikat, s ebből sohasem csináltak titkot, sőt, inkább kiváltságaik evidenciájaként fogták azt fel. Persze, nem egyedül ők a sikertelenség okai, hanem a kultúrájában és szenvedélyében megosztott török lakosság politikai-társadalmi körülményei és az a tény, hogy – az ellenzéki pártokkal szemben – Erdoğan felismerte ezt a megosztottságot, s amióta hatalmon van, minden erejével mélyíteni is igyekszik azt.
Erdoğan támogatói ugyanakkor készek elnézni az AKP-nak a sosem látott, gátlások és szeméremérzet nélküli korrupciót, mondván, ha már mindenki lop, legalább a „mieinké” legyen minden. A miniszterelnök jócskán kihasználta azt, hogy Törökország megúszta a 2008-as válságot, míg fő „nemzeti” riválisai, Görögország, Ciprus, a nemzetközi segítségek dacára még most sem tudtak magukhoz térni.
De a török gazdaságnak sem felhőtlen a jövője. Daron Acemoğlu, a Massachusetts Institute of Technology török származású közgazdaság-professzora – múlt évben jelent meg magyarul is kollégájával, James Robinsonnal közösen írt könyve, a Miért buknak el nemzetek? – 2014-et a török gazdaság mérföldkövének nevezi, azt jósolván: a fejlett világ képtelen a korábbi mértékben kisegíteni a fejlődő világ államait, így azokra komoly megpróbáltatások várnak. Törökország pedig ott van a legveszélyeztetettebbek között.
Több kommentátor megállapította: a korábbi választások általában csillapították a már létező társadalmi feszültségeket, ám az idei épp a feszültség fokozását fogja magával hozni. Miért? Mert Erdoğan még a mostaninál is inkább mozgósítani akarja elkötelezett híveit. Augusztusban államfőt választanak, jövőre pedig parlamenti választások lesznek. Az AKP-ből kiszivárgó hírek szerint Erdoğan szívesen ülne be egy – kiszélesített jogkörű – elnöki pozícióba, s hogy ehhez a lakosság több mint 50 százalékos támogatását megszerezze, állítólag már meg is kezdte tárgyalásait a kurd ügyek mellett fellépő Béke és Demokrácia Pártjával. Még a törvényen kívüli kommunista Kurd Munkáspárt (PKK) börtönben ülő egykori vezérét, Öcalant is mozgósítani volt képes Erdoğan; amaz a börtönből március 21-én üzente követőinek: hogy a kurdok elérhessék céljaikat, az AKP stabil hatalmon maradására van szükség.
A kurdkérdés Törökországban mindig is nemzeti kérdés volt, a kurdok jelentette kihívásra ráadásul a konzervatív, vallásos körök reagáltak érzékenyebben, vagyis azok, akik ma Erdoğan mögött állnak. Ha a szekuláris erők bocsátkoztak volna bármikor is párbeszédbe a kurdok vezetőivel, nem kerülhették volna el, hogy a nemzet elárulóit lássák bennük. Erdoğannak viszont láthatóan ettől sincs mit tartania.
Most mindenki arra számít, hogy az AKP megújult erővel, a választási eredményekből erőt merítve ront majd rá legfőbb ellenfeleire, a száműzetésben élő prédikátor, Fethullah Gülen követőire, akik – eszmetársakra lelvén az állami adminisztrációban, az ügyészségen, a bíróságokon, sőt a hadseregben is – kellemetlen perceket szereztek a miniszterelnöknek, nyilvánosság elé tárva a párt korrupciós ügyeit. Ez elég motivációt ad majd a konzervatív erőknek, hogy augusztusig kész helyzetet teremtsenek: Erdoğan eggyel feljebb léphet majd a ranglétrán, még inkább eltávolítva országát a nyugati demokráciáktól.
