Magyarországi választások: nem egyenlő és nem tisztességes

  • Ara-Kovács Attila
  • 2014. április 10.

Diplomáciai jegyzet

A jobboldal újabb négy évet kapott arra, hogy szembemenve a világgal, egyre szélsőségesebben és egyre inkább a szövetségesi rendszer peremére sodorva az országot végképp megsemmisítse a nacionalista együttműködés rendszerét.

Annak ellenére, hogy nem volt kétséges a magyarországi parlamenti választások kimenetele, a baloldal és a centrum, sőt bizonyos értelemben a külföldi megfigyelők is tápláltak némi illúziót a végeredménnyel kapcsolatban. Valóban nagy volt azoknak a tömege – meghaladva mind a jobboldal, mind a baloldal támogatóinak számát –, akik az utolsó pillanatig nem tudták eldönteni, kire is adják voksukat. Mindkét tábor, különösen a baloldal úgy gondolta: az országban általánossá váló egzisztenciális félelem, Orbán Viktor pártjának agresszivitása mindenkivel szemben, akiben potenciális ellenfelet látott, sokakat arra kényszerített, hogy véleményüket elrejtsék még a semleges közvélemény-kutató cégek munkatársai elől is. Ha megnézzük a múlt vasárnapi magyarországi választások adatait, azokból egyértelműen kitűnik: a Fideszre az összes választó 27%-a szavazott; akik nem a Fideszre szavaztak, azok aránya 34%, és nem vett részt a választásokon az összes szavazó 39%-a.

A 2010-es választásokhoz képest a Fidesz mintegy 700 ezer szavazót veszített, de nem kétséges, azok közül, akik végül elmentek szavazni, a legtöbben rá adták a voksukat. Hogy miért, arra csak az egyik válasz a már említett általános félelem a bármikor, indoklás nélkül elbocsátható állami szektorban dolgozók körében, és persze a magánszektorban is, hisz köztudott: csak az jut állami megrendeléshez ma Magyarországon, aki politikailag is elkötelezi magát a Fidesz mellett. De megtette a maga hatását, hogy a közszolgálati médiumok csak a fideszes választási üzeneteket közvetítették, a plakátfelületeken pedig minden tizedik fideszes és minden ötödik szélsőjobboldali (jobbikos) hirdetésre juthatott csak egy-egy a demokratikus ellenzék plakátjai közül.

false

 

Fotó: MTI - Koszticsák Szilárd

A 2012-ben meghozott új választójogi törvény egyértelműen úgy alakította át a szabályozást, hogy az a Fidesznek legyen előnyös, garantálva nemcsak győzelmét, hanem a parlamenti helyek kétharmadát is. Átrajzolták a tradicionális választói kerületek határait, minimálisra korlátozták a választási procedúra civil ellenőrzésének lehetőségét, ezzel szemben a választások ellenőrzését olyanokra bízták, akiket a kormányzat nevezett ki saját bizalmasaiból. Olyan új szavazatszámlálási módszereket vezettek be, amelyekbe az adatokat kezelők bármikor belenyúlhatnak, az elmúlt két esztendőben nagy számban kibocsátott magyar állampolgárság birtokosait olyan egyszerűsített szavazatleadási lehetőségekkel ruházták fel, amelyeket megtagadtak a magyarországi illetőségű, de külföldön élő magyar állampolgároktól. A Fidesz – több százmillió forintos állami támogatással – lehetővé tette olyan apróbb bizniszpártok indulását, amelyeknek a parlamenti bejutásra ugyan semmilyen reményük sem lehetett, viszont rajtuk keresztül megoszthatók voltak az ellenzék szavazói. E pártok többnyire olyan neveken regisztráltatták magukat, amelyek megtévesztően hasonlítottak az ellenzéki összefogás pártjainak neveire, miközben a tényleges ellenzék beiktatását a hatóságok hosszan hátráltatták. Az egyértelműen antidemokratikus, vagy „csak” tisztességtelen (unfair) lépéseket még hosszan lehetne sorolni.

Orbán Viktor igyekezett olyan kampányt folytatni, ami csökkentette azok szavazói aktivitását, akik nem tartoztak saját táborába; az ellenzék viszont képtelen volt rá, hogy teljes mértékben mozgósítsa saját táborán túl azokat, akik ugyan elutasították a fideszes kormányzatot, de pártpreferenciájuk sem volt. Az ellenzék összefogása rendkívül nehezen jött létre, az elmúlt két esztendő egyébről sem szólt, mint a demokratikus pártok egymással szembeni versenyéről, s eközben a Fidesszel szembeni érvek gyakran el sem hangzottak, vagy ha mégis, azok ereje elveszett. Végül 2014 januárjában létrejött az összefogás, de az ellenzék ezt követően sem tudta bizonyítani, hogy egy esetleges győzelem után képes lesz nem csak kormányozni, de fel is számolni az Orbán által, kétharmados parlamenti többség birtokában létrehozott, politikailag egyre antidemokratikusabb, gazdaságilag alulteljesítő, társadalmilag pedig példátlanul igazságtalan rendszert. Bár Orbán gyakorlatilag minden társadalmi réteget megsértett: a gazdáktól elvette bérelt földjeiket, a városi kispolgárság ellen indított támadás keretében 30 ezer családot megfosztott addigi trafikkoncessziójától, az értelmiség, az igazságszolgáltatás ellen indított hajsza közmondásossá vált, a rezsicsökkentéssel pedig megindult a nagy energiaszolgáltatók kivéreztetése. Az ellenzéknek nemcsak arról kellett volna biztosítania a társadalmat, hogy ezt valamilyen úton visszacsinálja, hanem garanciákat is kellett volna adnia a veszteseknek, hogy igazságot tesz, s meg is büntetni mindezért az Orbán-rezsim exponenseit. Ám mindehhez láthatóan nem volt ereje.

Orbán saját táborának mozgósítását nacionalista, Európa-ellenes jelszavakkal érte el, s azzal, hogy tolerálta, ráadásul cinkos háttér-együttműködések révén még legitimálta is a Jobbik szélsőséges, rasszista programját. Mindeközben a külföldről is egyre hangosabban megfogalmazódó vádakkal szemben azt állította: a Jobbik eszméivel szembeni tolerancia lehetővé teszi, hogy annak támogatóit átcsábítsa a Fideszbe, és így kontrollálni tudja. Ha Orbán ebbéli céljai tisztességesek és racionálisak voltak, akkor meg kell állapítani: tévedett. A Jobbik ma nagyobb képviselettel rendelkezik a jelenlegi kisebb számú parlamentben, mint amilyenje 2010–2014 között volt. Ha rápillantunk a térképre, amely a második helyen befutó pártok arányát mutatja, azt tapasztaljuk: a Fidesz legnagyobb ellenzéke ma már nem a baloldal; a második helyre szorult kihívója ugyanis többségében jobbikos. És nemcsak Kelet-Magyarországon, ami egyre inkább Jobbik-szimpatizánsnak számított, hanem a Dunántúlon is.

Ám aligha lehetünk oly naivak, hogy a radikális jobboldal felé való tájékozódást merő hamis választási kalkulációnak tekintsük. Orbán nemcsak felismerte, hogy e radikalizmusnak vannak Magyarországon tartalékai, hanem az elmúlt négy évben mindent megtett, hogy e radikalizmus váljon a magyar jobboldal közös ideológiájává. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Horthy-rendszer kultusza, s az ahhoz kötődő történelemszemlélet, amelybe nem fér bele a második világháború alatt elkövetett magyar bűncselekmények elismerése, sem a holokausztért viselt felelősség vállalása, sem pedig a rasszizmus egyértelmű elítélése. Ezt az ideológiai teret a Fidesz a Jobbikkal ma már közösen népesíti be.

A választások kimenetele a demokratikus ellenzék számára felért egy elkerülhetetlen katasztrófával, ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy a baloldal újragondolja önmagát. Nyilvánvaló, hogy új brandre van szükség, ugyanakkor teljesen felszámolni az eddigi infrastruktúrát és azt a közösséget, amely a baloldali pártok mögött állt, nemhogy nem vinne előre, de még inkább kiszolgáltatná az országot az immáron nemcsak a háttérben, de az előtérben is szemérmetlenül együttműködő Fidesz–Jobbik-szándékoknak. Az ügyben megszólaló és radikális önleszámolást követelő „civilek” véleménye e téren nem több öncélú fontoskodásnál. Ezt a repertoárt a Milla már egyszer eljátszotta, majd az általa okozott károkat másokra tolva levonult a színről.

A választási vereség nyilvánvalóan leginkább az MSZP-t sújtja, már csak azért is, mert ha továbbra is elhiszi önmagáról, hogy a régi struktúrák birtoklása elégséges ahhoz, hogy a legnagyobb ellenzéki erő maradjon, könnyen a helyzet vesztesévé válhat még a baloldali versengésben is. A DK-nak pedig azzal a hamis tudattal kell leszámolnia, hogy elégséges a sikerhez minduntalan előtérbe tolnia első emberét. A mostani kampányban mutatott elszántsága sok tekintetben korrigálta azt a gyurcsányi képet, amit a fideszes karaktergyilkosság kialakított az elmúlt évek során, ám magának Gyurcsánynak szinte mindenben meg kell változnia ahhoz, hogy ez az új politikai és emberi imázs stabilan megmaradjon.

A jobboldal újabb négy évet kapott arra, hogy szembemenve a világgal egyre szélsőségesebben és egyre inkább a szövetségesi rendszer peremére sodorva az országot végképp megsemmisítse a nacionalista együttműködés rendszerét. Ez azt jelenti, hogy a baloldal újjászervezése olyan program, aminek soha nem voltak olyan esélyei, mint lesznek az elkövetkező egy-két-három évben. Csak meg kell szabadulni az utódpártiság kishitűségétől. Ám ennek útja nem a kommunista múlttal való amúgy sem létező kapcsolatok tagadása, hanem a jobboldal igazi természetének feltárása; a baloldalnak nem önmagával, hanem ellenfelével kell foglalkoznia. Erőt csak így lesz képes felmutatni.

Neked ajánljuk