Kaukázusi pávatánc

  • Ara-Kovács Attila
  • 2014. április 18.

Diplomáciai jegyzet

Örményország geopolitikailag ki van szolgáltatva Moszkvának. Nem véletlen, hogy mindezzel Jereván akkor szembesült, amikor az oroszok elhatározták: felmondják az USA-val és az Európai Unióval a csendes és békés együttműködés politikáját, s megtorolnak mindennemű szándékot, ami befolyási övezetükben színes forradalomhoz vezethet.

Nagy feltűnést, a belpolitikai színtéren pedig nagy felzúdulást keltett az örmény kormány azon döntése, hogy ellene szavaz azon ENSZ-határozatnak, amely elítélte Oroszország fellépését a Krímben. Mint ismeretes, a március 27-én elfogadott határozatot 99 állam megszavazta, Oroszország mellé mindössze tíz állam állt, közöttük a nemzetközi élet páriái, mint Zimbabwe, Belarusz, Venezuela, Kuba, Bolívia, Nicaragua, Észak-Korea, Szudán, Szíria… és Örményország.

A jereváni kormány nyilvánvalóan nincs egyszerű helyzetben. Keleti szomszédjával, Azerbajdzsánnal a Hegyi Karabahért vívott háború óta (1992–1994) permanens konfliktusban áll. (A háborút Örményország nyerte annak ellenére, hogy fegyveres erőinek száma kevesebb, mint fele az azeri erőknek, s felszereltségük is többszörösen alulmúlja az azeriakét.) Nyugati szomszédja, Törökország, Azerbajdzsán szövetségese, s a térség legerősebb hadseregével rendelkező középhatalom. A törökökkel több évszázados ellenségesség jellemezte a viszonyt. Északon az a Grúzia a szomszédja, amely 2008 nyarán épp olyan konfliktusba keveredett Oroszországgal, mint amilyenben gyakorlatilag ma Ukrajna áll.

Oroszország a karabahi konfliktus óta komoly és állandó katonai segítséget nyújt Jerevánnak – a karabahi örmény védelmi erők főparancsnoka a háború alatt és azt követően, hosszú éveken át egy orosz tábornok volt, bizonyos Anatolij Zinevics. A teljes fegyverarzenált is Oroszországból szerzik be, ráadásul a hírek szerint igen jutányos áron, ami nem mellékes szempont, ha azokat az anyagi forrásokat vesszük figyelembe, amelyekkel Azerbajdzsán a kőolaj és földgázkitermelés révén rendelkezik, s amilyenekkel Örményország egyáltalán nem. Az ország tehát geopolitikailag ki van szolgáltatva Moszkvának. Nem véletlen, hogy mindezzel az örmény vezetés akkor szembesült, amikor az oroszok elhatározták, hogy felmondják az Egyesült Államokkal és az Európái Unióval a csendes és békés együttműködés politikáját, s megtorolnak mindennemű szándékot, amely befolyási övezetükben színes forradalomhoz vezethet. Az sem véletlen, hogy erre 2008 után került sor, amikor Moszkva a könnyen és következmények nélkül megnyert grúziai ötnapos háborút levezényelte, főként a civil lakosokon állva bosszút.

A közeledést Oroszországhoz még az előző örmény elnök, Robert Kocsarian (1998–2008) kezdeményezte, de kitartóan ezen a nyomon halad az azóta regnáló Szerzs Szargszjan is. Ám az is igaz, hogy az orosz katonai jelenlét sohasem szűnt meg Örményországban, azt követően sem, hogy a szovjet hadsereg onnan 1991 után kivonult, s létrejött az önálló örmény honvédelem. A tíz külföldi orosz bázis sorában az örményországi Gjumriban lévő, úgynevezett 102-es Katonai Támaszpont az egyik legnagyobb: mintegy 3000 katona van állandóan ott jelen, páncélos és légvédelmi alakulatokkal kiegészítve.

A mindenkori örmény kormánynak nincs könnyű helyzete. Az ország nemzetközi elfogadottságának és gazdasági fejlődésének megkerülhetetlen faktora – főként az Egyesült Államokban és Franciaországban – az igen befolyásos örmény lobbi. Márpedig annak tagjai oroszellenesek, s jobban szeretnék, ha eredeti hazájuk a nyugati szövetségesi rendszerben keresné jövőjét. Hasonlóképpen vélekedik az örmény kormány erőteljes ellenzéke is.

Az ellenzék vezető ereje, a Sikeres Örményország Párt (BHK) közleményben ítélte el a Krím megszállása elleni ENSZ-határozat Jereván általi elutasítását. Alexander Arzumanian volt külügyminiszter pedig arra intett: a nemzetközileg mindinkább elszigetelődő Oroszország magával ránthatja Örményországot.

Így aztán a jereváni vezetés kettős játékra kényszerül: Szargszjan elnök 2013-as lengyelországi vizitjén így fogalmazott: „Európai értékeket valló nemzet vagyunk, s ennek megfelelő társadalmat akarunk teremteni.” Nagyjából ezzel egy időben Barack Obamának ezt írta: „Országaink kapcsolata soha ilyen szoros nem volt a történelem során, mint manapság.” Két hónappal később azonban, teljesen váratlanul bejelentette, hogy Örményország csatlakozik a Moszkva vezette vámunióhoz, s elzárkózik attól, hogy az Európai Unióval társulási szerződést kössön.

Amint éleződik a Nyugat és Oroszország viszonya, Jereván mégis választani kényszerül; ezt jelzi Szargszjan ellenzékének egyre erőteljesebb fellépése. No meg azok a reakciók is, amelyekkel a Nyugat válaszol az örményországi fejleményekre. Washington már decemberben jelezte: eláll attól, hogy a Millennium Challenge gazdasági segélyakció keretében kilátásba helyezett több millió dolláros összeget Jerevánnak átutalja. És bár Tigran Szarkiszian örmény miniszterelnök március 20-án Brüsszelben kijelentette: Kijevhez hasonlóan társulási szerződést akar kötni az unióval, ott ebben már senki sem hisz, mi több, Carl Bildt svéd külügyminiszter egyértelműsítette: az unió és Örményország között megszűntek a „politikai rokoni szálak”.

Neked ajánljuk