Mint ismeretes, az orosz Duma (alsóház) néhány képviselője, közöttük a Putyin mögött álló Egységes Oroszországé, az ügyészséghez olyan beadvánnyal fordult, hogy vizsgálja meg, kiket terhel felelősség amiatt, hogy 1991 decemberében a Szovjetunió megszűnt létezni. A kezdeményezés pikantériája, hogy a legfőbb felelős e téren alighanem Borisz Jelcin lenne, aki elindította Vlagyimir Putyint a politikai pályán, s aki nélkül Oroszország első embere ma egészen biztosan nem Putyin lenne. Ugyanakkor, s e téren az ügyet elindítóknak igaza van, a történelmi felelősség – érdem vagy vétek – a történtekért mégiscsak Mihail Gorbacsov nevéhez fűződik, hisz a maga glasznosztyjával és peresztrojkájával ő indította el azokat a reformokat, amelyek a rendszerváltáshoz vezettek, illetve amelyek a szovjet totalitarizmust végső soron felszámolták.
Bár a legkomolyabb elemzők szerint Putyin nem a szovjethez, hanem az azt megelőző cárizmushoz hasonlatos rendszert igyekszik kiépíteni, minden jel arra mutat, hogy a Szovjetunió szerepének ideológiai rehabilitálása nem mellőzhető az orosz tömegek számára. Akiknek java része még 1991 előtt szocializálódott, s azok a fiatalok, akik ezt követően születtek, továbbra sem tudnak szabadulni az egykori nagyhatalmi illúzióktól. Putyin pedig mindent meg is tesz annak érdekében, hogy életben tartsa ezeket az illúziókat.
Ha ebből a szempontból tekintünk az orosz politika perspektíváira, akkor be kell lássuk: a Kreml nem engedheti el Ukrajnát, hisz nélküle semmiképp sem rekonstruálható az egykori orosz/szovjet birodalom, legyen az a jövőt tekintve nagyon is konkrét realitás vagy legalábbis annak patyomkini mása. Az Egyesült Államok lépése pedig, hogy a NATO keretén belül amerikai csapatokat telepít az unió legkeletibb államaiba – elsősorban a jelentékeny orosz lakossággal rendelkező Baltikumba –, nagyon is indokoltnak tűnik. Miként az az eltökéltség is, amivel – az egyébként korábban nem alaptalanul „Putyin-barátsággal” vádolt – német szociáldemokrata külügyminiszter, Frank-Walter Steinmeier is reagált az ukrajnai fejleményekre. Mindezekből egyértelműen kiolvasható: nincs okunk tartani attól az érdek-összefonódástól, amit Kelet-Európa népei oly gyanakodva figyeltek a német–orosz relációban.
Az új orosz stratégia egyre egyértelműbben fogalmaz meg olyan célokat, amelyek nem csak a cári birodalom „eredeti” nyugati és keleti határait tekinti ismét realitásnak, de szükségszerűnek nyilvánítja az egykori befolyási övezetek visszaszerzését is; ez már nemcsak a balti államokra vonatkozó újabb annexiós veszélyt rejt magában, hanem az egykori kelet-európai államok szempontjából is nemzetbiztonsági kihívásnak számít. Hogy ez eltúlzott félelem lenne? Meglehet, különösen, ha Moszkva finanszírozni tudja állami létének költségeit, s azt a relatívan stabil életnívót, amit Putyin népének eddig garantálni tudott. De mi van, ha erre képtelen lesz? Tíz éven belül alapvetően meg fog változni Európa energetikai szükségleteinek profilja; gőzerővel folynak a kutatások az alternatív energiaforrások optimalizálására, amit nem csak a költséghatékonyság indokol, de az unió politikai függőségének mielőbbi felszámolása is Oroszországgal szemben. Márpedig ha Putyin nem tud olaján és földgázán Európában túladni, állami stabilitását sem tudja tovább finanszírozni. A német és a japán politikai elitet hasonló okok hajszolták bele kilátástalan világháborúkba a 20. század során.
A háborús retorika egyébként is a putyini rezsim mindennapjainak szerves részévé vált. Legújabban az elnök arra hivatkozott: mind az orosz, mind pedig az ukrán nép közös öröksége, hogy együtt harcoltak a nagy honvédő háborúban (1941–1945). Orosz szempontból e kijelentés teljesen érhető, ukrán szempontból viszont egyáltalán nem az, s legfeljebb csak azokban ébreszthet büszkeségre okot adó emlékeket, akik – vagy akiknek elei – ukrajnai oroszként nemcsak a németek, hanem a velük szövetséges ukránok ellen is harcoltak. Nem véletlen, hogy a Harkivban megszólaltatott utca embere banderistákról és fasisztákról beszél, ha a jelenlegi kijevi vezetésre gondol, s egy pillanatra sem jut eszébe, miért is váltak valaha – saját érdekeik és az emberiesség ellenében – ukránok százezrei a náci agresszió támogatóivá.
Hogy indul-e eljárás Gorbacsov ellen, azt egyelőre nem lehet biztosan tudni, de az eset már megtette a maga szolgálatait a putyini vezetés számára. Oroszok millióinak üzente: a cári Oroszország, a Szovjetunió és a mai Oroszország ugyanaz a nagyhatalmi entitás volt és maradt. Ennek a birodalomnak voltak és vannak igényei, s jogot vindikál rá, hogy ezeket bárkin átgázolva kielégítse. Hogy e mögött mindössze a nyers, a grúzokon és ukránokon kívül mostanság jobbára csak az egyszerű orosz polgárral szemben érvényesített erőszak áll, az orosz viszonylatban már megszokott. Jobb, ha a világ is ismét hozzászokik ahhoz, hogy ezek fényében tekintsen Putyin Oroszországára.
