Sokan sokáig kételkedtek abban, hogy az ukrajnai fejlemények elvezetnek a Krím elszakításáig. Hogy mégis így alakult, abban nem csekély szerepet játszott a nemzetközi élet főszereplőinek, az Egyesült Államoknak és az Európai Uniónak a tehetetlensége, valamint nem kevésbé az a kitartó kétértelműség, amivel Moszkva céljai elérésére törekedett. De ne legyünk igazságtalanok. A Nyugat visszafogottságát és defenzív magatartását elsősorban az magyarázza, hogy sokkal, de sokkal kevesebb vesztenivalója volt, mint az oroszoknak. Mindezek elkerülése végett Moszkva nagyon nagy kockázatokat vállalt, amelyeknek még csak ezután kell megfizetnie az árát.
Az oroszok visszaszereztek egy rendkívül elmaradott, többségében oroszok által lakott, a térségben stratégiai pozícióval rendelkező, de a Dunántúlnál lényegesen kisebb földdarabot. Cserébe elveszítették a világ bizalmát; országuk megítélése jelenleg a Szovjetunióéval azonos, persze azzal a nem mellékes különbséggel, hogy a Szovjetunió tényleges nagyhatalom volt, a mai Oroszország pedig sem katonai, sem gazdasági értelemben nem az. Moszkvának elemi érdeke lett volna, hogy a globális térben politikai-gazdasági együttműködő fél legyen, a Krím megszállásával viszont eljátszotta az esélyt, hogy mindennek előnyeiből perspektivikusan részesüljön.
Ezzel egy időben mintegy a Nyugat ölébe hullott Ukrajna, amelynek lakossága előtt Moszkva lezárt mindenféle alternatívát. Nem kétséges, hogy az ukránok többsége ezt követően minden lehetőséget megragad, ami Oroszországgal szembeni, azzal ellentétes érdekeit szolgálhatja. Nem csekély teher persze Ukrajna bajainak menedzselését magunkra vállalni, de az ezért fizetett ár később – gazdasági (piaci) és politikai (geostratégiai) szempontból egyaránt – megtérül. Minél hamarabb ismeri ezt fel Washington és Brüsszel, annál előnyösebben alakíthatja majd saját közös transzatlanti jövőjét. Február utolsó napjaiban még annak fenyegető rémével voltunk kénytelenek együtt élni, hogy Románia, Magyarország, Szlovákia, Lengyelország és a Baltikum egy hidegháborús ellenféllel szomszédos, ma viszont Kijev távolabb tudja tőlünk tartani Oroszországot, még akkor is, ha Vlagyimir Putyin legújabb mesterkedései folytán Ukrajna egyfajta finnlandizációs berendezkedésre kényszerülne.
| ||
A Kreml alapvető stratégiamódosításra kényszerül azáltal, hogy elveszítette Ukrajnát. 2015-ben alakult volna meg formálisan is az az új birodalmi egység, melynek létrehozásán Putyin már évek óta fáradozik. Az Eurázsiai Unió Ukrajna nélkül nem lesz az, aminek – az orosz elképzelések alapján – lennie kellett volna. Egyrészt sokkal távolabb kerül Európától, attól az entitástól, mellyel az Oroszországi Föderáció létrejötte óta kereskedelmének és kulturális kapcsolatainak legnagyobb részét bonyolította. Másrészt felértékelődik benne az ázsiai elem. Moszkvát ez kiszolgáltatottabbá teszi Kínának, s mintegy túszává a közép-ázsiai, dinasztiaelvű posztszovjet „sztánoknak” (Kazahsztán, Kirgizisztán stb.).
Vannak, akik következtetéseikben még ennél is tovább mennek. Vlagyimir Voronov katonai elemző még február 25-én, a Совершенно Секретно (Szigorúan Titkos) című orosz lapban publikált cikkében arra a következtetésre jut, hogy Putyin katonai konfliktusra készül a Nyugattal – kalkulációiban szerepel akár egy újabb világháború lehetősége is –, ezért elsődleges fontosságú számára az orosz hadiipar. Márpedig nemcsak az ukrán hadiipar függ az orosztól, hanem az orosz sem létezhetne az ukrán beszállítások nélkül. Mindez azt jelenti, hogy Moszkva nem engedheti át Ukrajnát a Nyugatnak, hisz ezzel feladná legfőbb védelmi stratégiáját, sőt hátországát. Vagyis nemcsak a Krímről van szó, hanem egész Ukrajnáról, de azokról a területekről mindenképpen, ahol az ukrán hadiipar koncentrálódik. A cikk komoly apparátust és számos konkrét adatot sorakoztat fel a feltételezés bizonyítására.
Azzal, hogy a krími válság teljesen békés lezárása nem sikerült – az elmúlt napokban (egyelőre?) két katona vesztette életét egy lövöldözés során –, a krízis valóban új, katonai fázisához érkezett, amint a megbízott ukrán miniszterelnök, Arszenyij Jatszenyuk megállapította. Nem valószínű ugyanakkor, hogy a helyzet tényleges katonai konfliktussá szélesednék, minthogy azzal Moszkva felgyorsítana egy folyamatot, amit ugyan megállítani nem tud, de érdeke, hogy kiteljesedését elodázza. Ez mindenképpen új hidegháborús helyzetet idéz elő, amihez a Nyugatnak is minél előbb adaptálódnia kell. A hidegháború elkerülhető lenne, ha Putyin mögött nem állna ott az oroszok 70 százalékos támogató többsége, de ott áll, s Putyinnak, ha hatalmon akar maradni, ki kell elégítenie honfitársai nagyhatalmi illúzióit. Kerül, amibe kerül. Kijózanító volt e téren meghallgatni az elnök erőteljes Amerika-ellenes beszédét, amelyet mintegy a nemzethez intézett a Krímet Oroszországhoz csatoló szerződés aláírásának ceremóniáján.
A beszéd egyébként – indokolva az orosz lépést – bővelkedik történeti-politikai csúsztatásokban, például Koszovó függetlenségének gyors elismerését hánytorgatva fel, amelyet Putyin mintegy precedensként hozott fel a Krím elszakadásának jogosságát indokolva. Való igaz, a NATO-bombázások tették lehetővé, hogy a többségében albánok által lakott entitás elszakadjon Szerbiától, ám ezt megelőzően a szerb csapatok fegyverrel törtek az ott élőkre tömeggyilkosságokat végrehajtva, s ezreket kényszerítve menekülésre. Ukrajna viszont nem tört rá a Krímre, s azoknak a súlyos politikai hibáknak a gyors kijavítását ígérte, amelyeket a törvényhozás Viktor Janukovics volt elnök menesztését követően hirtelenjében elkövetett. Ilyen volt a kisebbségeknek kedvező nyelvtörvény eltörlése.
A Nyugat már megfogalmazott büntető rendelkezései – ebben szinte mindenki egyetért – csak a kezdetei lehetnek azoknak az intézkedéseknek, amelyeket okvetlenül és következetesen végre kell hajtani.
Nem elég olyan utazási, vízum- és banki műveleteket érintő korlátozásokat bevezetni, amelyek csak a kormányzathoz közelállókat, esetleg politikusokat sújtanak, ezeket ki kell terjeszteni azon gazdasági körök tagjaira is, akik az elmúlt évtizedben elözönlötték az európai fővárosokat és üdülőhelyeket, illetve bevásárolták magukat a nyugati ingatlanpiacokba, rátették a kezüket újságokra, labdarúgó-csapatokra, néhol egész iparágakra. Ez egyértelmű üzenet lenne nemcsak az orosz politikának, de annak a 70 százaléknak is, amely elvárja Putyintól az erőszakos fellépést a nemzetközi életben.
Korlátozni kell az orosz titkosszolgálat és felderítés nyugati mozgásterét. Számos egyértelmű bizonyíték van rá, hogyan próbálják – például szélsőséges pártok révén – befolyásolni a nyugati közvéleményt és politikát. Elnézve, hogy a Jobbik – és bizonyos fokig még a Fidesz holdudvara is – miként viszonyul Moszkva külpolitikájához, Magyarország különösen ki van téve ennek a befolyásnak.
Európa csak az energiaforrások – földgáz, részben olaj és nukleáris technológia – miatt van kiszolgáltatva Moszkvának. Sürgősen alternatívákat kell keresni, hogy a kontinens államai fokozatosan más forrásokból elégítsék ki szükségleteiket. Azokat a munkálatokat, amelyeknek a kivitelezése még nem kezdődött el, azonnal fel kell függeszteni, illetve fel kell mondani a vonatkozó, már megkötött szerződéseket. Ilyen például a Paksot érintő Putyin–Orbán-megállapodás.
El kell érni, hogy az unió tagországai, illetve azok az államok, amelyek a transzatlanti közösség tagjai, egységesen és szolidárisan lépjenek fel. Magyarország e téren is a leggyengébb láncszemnek tűnik.
