Stratégiai koncepcióra a NATO-nak mindig olyankor volt szüksége, amikor a világ - de legalábbis az a része, amelyhez a szervezetnek vitális érdekei fűződtek - válaszúthoz érkezett. Az első 1949-ben készült; ez összegezte azokat a felismeréseket, amelyek elől a nyugati világ már végképp nem térhetett ki: ekkorra már 50 szovjet, illetve kelet-európai páncélos hadosztály, továbbá kétmilliós hadsereg állt készenlétben az Uráltól nyugatra, hogy rákényszerítse Európára és az Egyesült Államokra a Kreml akaratát. Az 1952-es, második koncepció az amerikai "feltartóztatási politika" elvárásaihoz igazította a NATO-t; az 1957-es pedig a keletnémet munkáslázadás, valamint a magyar forradalom által megrendített keleti blokk új tényei alapján írta át az aktuális teendőket. A NATO-nak újabb stratégiával kellett válaszolnia arra a válságra, ami a 60-as évek közepén ismét a szovjet térségben bontakozott ki - és valóban, az iratot 1968-ban már el is fogadták a tagországok.