Az orosz elnök, mielőtt elindult volna amerikai útjára, megjelent a nemzetközi befektetőket vendégül látó legfontosabb szentpétervári fórumon, ahol országát olyan gazdasági térségként írta le, melyben már végbementek az alapvető rendszer- és intézményi változások. Beszédének nyomatékot épp az a hangsúlyeltolódás adott, mely ellenpontozni tűnt a Vlagyimir Putyin miniszterelnök által kívánatosnak tartott stabilitást, előtérbe helyezve a rugalmasságot és a nemzetközi közeg által megkívánt gyors alkalmazkodási képességet.
A 2012-es orosz elnökválasztási kampány előszele lenne mindez? Tudjuk, mindkét politikus aspirál a pozícióra, ám Putyin otthoni támogatottsága megkérdőjelezhetetlenül nagyobb. Ez magyarázná, hogy Medvegyev külföldi sikerekkel próbálna olyan előnyre szert tenni, melyet aztán - a következő két esztendőben - valahogy oroszországi politikai népszerűségre lehetne váltani. Elképzelhető. Ám ahhoz, hogy mindez megvalósuljon, be kell bizonyítania: ígéreteinek van súlya, Oroszországban valóban kibontakozóban van valamilyen szerves strukturális reformfolyamat, illetve, hogy az általa sugallt jövőképnek van legalább annyi realitása, mint a központosító szándékoknak, melyekkel Putyin csábítja magához a szovjet nosztalgiából kigyógyulni képtelen tömegeket.
"Megértettük, hogy a nemzetközi verseny a modernizációt előmozdítani képes legfőbb erő - mondta az elnök. - Oroszország vonzerejének töretlenül nőnie kell, és nőni is fog, utat nyitunk a külföldi befektetők előtt, hogy megtalálhassák számításaikat nálunk... És nem fogjuk engedni, hogy az állami vállalatok elemésszék a privát szféra által kitermelt gazdasági hasznot."
Az efféle program nem megvalósíthatatlan, de ahhoz, hogy az orosz gazdaság magára találjon, a Nyugat segítségére, az orosz gazdasági térség nyugati integrációjára van szükség. Nagyon jól mutatják ezt az elmúlt évszázad példái. A valódi sikerek e téren - a második világháborút követő japán fellendülés, az ázsiai kistigrisek felemelkedése stb. - csak azért válhattak valósággá, mert az érintett országok bekapcsolódtak a Nyugat által kínált globális fejlődésbe, kialakították saját szerepüket az együttműködésben, és társadalmi rendszerük belső mechanizmusa is úgy alakult át, hogy segítse, ne pedig gátolja e folyamatokat. Kínáról - ahol az átalakulás csak most van kibontakozóban - szintén elmondható ugyanez. Minden más régió, az iszlám térség vagy a szubszaharai Afrika viszont eddig képtelen volt részesévé válni a globális munkamegosztásnak, ráadásul alternatív társadalmi modellekkel próbálták elkerülni, hogy befogadják a nyugati demokráciák strukturális szerkezetét, a jogok és szokásjogok rendszerét. Jól látható kudarcaiknak ez a legfőbb oka.
Hova, melyik kategóriába tartozik Oroszország? Képes arra a belső átalakulásra, mely nélkülözhetetlen a külső kapcsolatrendszer működéséhez, a globális együttműködéshez?
A Szovjetunió - a második világháború előtt és főként azt követően - komoly modernizációs sikereket ért el, sok orosz szemében ennek vonzereje máig sem halványult el. Főként azok gondolnak a múltra leplezetlen nosztalgiával, akik nem tudják, vagy nem akarnak tudomást venni arról, hogy azok kizárólag technológiai jellegűek voltak, és főként a nyugati ismeretek eltulajdonítása révén váltak Moszkva számára is elérhetőkké. Vagy úgy, hogy a Nyugat önszántából átadta (a világháború alatt), vagy úgy, hogy a Szovjetunió illegálisan megszerezte őket (ipari-katonai kémkedés, a kelet-európai gyárak tömeges leszerelése stb.). Ráadásul e modernizáció az orosz, illetve a megszállt országok lakosságának olyan mérvű terrorizálását feltételezte, ami - leszámítva a hitleri Németországot - másutt teljességgel elképzelhetetlen és kivitelezhetetlen volt.
Medvegyev kifejezetten azért utazott Amerikába, hogy a szentpétervári fórumon felvázolt projekt gyakorlati megvalósításához együttműködést kérjen és ígérjen. Egy olyan programot próbált felrajzolni, ami legalább annyi orosz erőfeszítést kínált a közös munkához, mint amennyit a Nyugat ahhoz adni képes, és olyan felelősséget mutatott a globális folyamatokban betöltendő orosz részvételt illetően, amilyen elvárható attól az országtól, mely önmagát a nyugati civilizáció szerves részének tekinti.
Két nappal később tizenegy orosz kémet leplezett le az FBI, akiknek kiemelt szerepük lett volna az amerikai ipari technológiai újítások megszerzésében. Aznap, amikor Medvegyev átvette az Apple-től az iPhone 4-et, s ezzel a csúcstelefon első orosz tulajdonosává vált, a legbefolyásosabb moszkvai gazdasági napilap, a Kommerszant visszavonuló főszerkesztője azzal vádolta meg az orosz kormányt, hogy az elektronikus médiában teljesen felszámolta a szólás- és kommunikációs szabadságot, és jó úton halad afelé, hogy ezt az írott sajtóval is megtegye. Ugyanezen a napon tizenhárom vezető értelmiségi tiltakozott, mert két szabadgondolkodású művészt - a kormány és az ortodox egyház közrejátszásával - egy kiállítás megszervezése miatt perbe fogtak, és börtönbüntetés vár rájuk. A tényfeltáró újságírás legjelesebb képviselőit az elmúlt években megölték vagy arra kényszerítették, hogy külföldre távozzanak. Az állami vállalatok vezetésében - főként a stratégiai ágazatokéban, mint amilyen az energetika, a nehézipar - továbbra is kulcspozíciót töltenek be azok az egykori KGB-tisztek, akik még Putyinnal érkeztek a politikába és a gazdaságba.
Hogy Medvegyev lenne-e a 21. század Potemkin hercege, és igazából csak megnyugtató képet próbál festeni a világ számára a nagyon sok nyugtalanságra okot adó Oroszországról, ma még eldönthetetlen, ám egyre valószínűbb. A kételyek szaporodnak, és ezt mi sem mutatja jobban, mint az a vicc, mely ugyan Amerikában született, de az elnökök békés közös washingtoni hamburgerezése után gyorsan "globális" közkinccsé vált. Ekként szól: Oroszországban két hatalmi csoportosulás van, más-más politikai szándékkal és stílussal. Az egyik Putyiné, a másik Medvegyevé. Medvegyev egyelőre nem döntötte el, hogy melyikhez is tartozzék.
