Nem lehet ma könnyű dolga a külügyminiszternek, miként diplomatáinknak sem. Van néhány megátalkodottan hithű Fidesz-közeli nagykövetünk, de sem róluk, sem pedig a kormányzó párthoz nem köthető többségről nem mondható el, hogy buzgón küzdenének az árral, amit Orbán Viktor Magyarországra szabadított. Merthogy realisták. Kivárnak, viszszahúzódnak. Inkább némely kevéssé tájékozott, de annál indulatosabb emigránst próbálnak előtérbe tolni maguk helyett, akikről amúgy is köztudott, hogy túlteng bennük az oktalan fontoskodás: írjanak csak ők leveleket a Washington Postnak és máshová arról, milyen tökéletes is a médiatörvény, s hogy a kormány amúgy is csak jót akar. Eközben a diplomaták csöndben követik Orbán minisztereinek immáron bevett szokását: négyszemközti beszélgetéseken elmondják partnereiknek, hogy "a médiatörvény úgy, ahogy van, rémes", és mindjárt hozzáteszik a semmire sem kötelező ígéretet: a kormány, amint lehet, megváltoztatja. De hát már rég nem csak a médiatörvényről van szó.
Orbán tehet bármit, azt a jövőben olyan kételyekkel fogja szemlélni a világ, amilyet csak a rosszindulat vagy az aljas szándékok megtapasztalása szülhet az emberben. Ennek eloszlatásában nem lehet sikeres semmilyen diplomácia, még az sem, mely végső menedéket az őszinteségben keres. Ám Orbán és intencióinak buzgó hívei ezt a menedéket sohasem keresték, és most már elestek a lehetőségtől, hogy valaha is rátaláljanak. Martonyi mondhatja bárkinek, hogy szívesebben venné a kalapját, s ráhagyná az egész romhalmazt utódjára, hívják azt Győri Enikőnek vagy bárki másnak, maradni fog még pár hónapig, mert tudja: idő előtti távozása pompás lehetőséget adna Orbánnak, hogy egyedül őrá hárítson minden felelősséget az elkerülhetetlen uniós elnökségi kudarcért.
Valóban páratlan helyzet; igazuk van azoknak, akik felhívják a figyelmet rá: a rendszerváltás óta "ember" és "párt" ilyen politikai és morális karakter-öngyilkosságot még nem követett el. Kérdés, hogy ezt csak az Orbánban működő hübrisz, a sorsot kihívó megátalkodottság okozta-e, vagy inkább az a kényszerpálya, amit a Fideszben már rég eluralkodott antidemokratikus szokásrend jelölt ki.
Alighanem mind a kettő, de az események formálásában ez utóbbinak lehet nagyobb szerepe. Nem Orbán személyes tulajdonságai juttatták mai páriahelyzetébe a kormányt, hanem az a tény, hogy e tulajdonságokat a korrekció lehetőségét teljesen mellőzve át tudta örökíteni politikai alattvalóira, az egész pártra. A Fidesz 1993 után szégyenérzet nélküli antidemokratikus mozgalommá vált, mely cserébe azért, hogy szűk elitje politikai esélyhez jusson, mind a mai napig készséggel kiszolgálja mindazok vágyait, akiket a Kádár-korszak oly könnyen a mocsokba rántott, és akiket emiatt a Kádár utáni korszak sem tudott európaivá tenni.
Ki jön a házamba?
De ha a kelet-európai térség rendszerváltásain túli időkre is kitekintünk, a mai magyar politikai produkció már közel sem mondható páratlannak. Néhányunkban furcsa emlékeket ébreszthet az a mód, ahogyan a kormány az országra lassan ráerőltet egy, a Fidesztől eddig sem idegen vezéreszmét, és ahogy Orbán személyi kultuszának elemei egyre határozottabb formákat öltenek a mindennapokban. A jelek szerint miután az egykori hírhedt román titkosszolgálat, a Securitate egy kisstílű besúgója bevált náluk a médiatörvény koncepciójának kialakításakor, meglehet, az ötletgazdát Orbán kultuszához is ugyanabból a műhelyből igazolták. Ám tudjuk, annak a kornak és annak a rendszernek a próbálkozásai is hiábavalónak bizonyultak, hogy a benyomást önmagáról a civilizált világban némileg feljavítsa.
Orbán ráadásul semmit sem tesz azért, hogy céljai elővezetéséhez kellő formát találjon, azok pedig, akiknek feladata lenne figyelmeztetni őt mozgásterének korlátaira, gyáván asszisztálnak, és ezzel tovább tüzelik gátlástalanságait. Eleni Tsakopoulos Kounalakis amerikai nagykövetet igazán nem lehetett Orbán-ellenes fóbiákkal vádolni, mi több, ha hinni lehet a diplomáciai karon belül terjengő szóbeszédnek, rögtön ideérkezése után majdhogynem ölre ment Orbán becsületének védelmében. Aztán találkozott vele, Martonyi János társaságában, és amint arról a kiszivárogtatott diplomáciai iratok tanúskodnak, egyetlen beszélgetés is elég volt ahhoz, hogy Washington számára már úgy írja le Orbánt, mint kültelki akarnokot, akinek csupasz öklében rejlenek az érvei. Ha pedig azóta hozzájutott elődje Budapestről továbbított távirataihoz is, akkor már arról is értesülhetett, hogy a 2004-2010-es időszakban a Fidesz akadályozta meg az akkori kormánykoalíciót, hogy megkezdhesse a nagy elosztórendszerek és az államháztartás reformját. És hogy a Fidesz bizony együttműködött azokkal a szélsőséges csoportokkal, amelyek öszszecsapásokat provokáltak a magyar főváros utcáin, felgyújtva a Magyar Televízió épületét is, elkerülhetetlenné téve a rendőrség kíméletlen, de indokolt fellépését.
A napokban egy vezető diplomata mondta nekem: ha százszázalékosan is teljesítjük feladatainkat az uniós elnökségben, a világ akkor is sikertelennek ítéli majd az egészet, és később ekként fog emlékezni rá. Magam is így gondolom, főként azért, mert az elnökségek levezénylésének az elmúlt években kialakult egyfajta koreográfiája, amit gyakrabban jellemez a felek közötti versengés, mint az önzetlen együttműködés és szolidaritás. Amikor 2008 első hónapjaiban felismerték, hogy az akkori soros elnök, Szlovénia képtelen lesz elvégezni feladatait, a trojka másik tagja, Párizs gyorsan átvette a dolgok intézését, és rutinosan megoldott minden problémát - mintegy a szlovén kormány feje fölött. Nem lesz ez másként a magyar elnökséggel sem, különösen, mert a térségbeli államoknak elemi érdekük, hogy határozottan megkülönböztessék magukat attól a Magyarországtól, amelyet most általános megvetés övez. Az elnökség tulajdonképpeni legfontosabb rendezvényének szánt, az amerikai külügyminiszter, Hillary Clinton jelenlétében sorra kerülő május 27-i EU Keleti Partnerség csúcsot Lengyelország, mely Magyarországtól nyáron megörökli az elnökséget, máris igyekszik saját rendezvényével eljelentékteleníteni, de legalábbis ellensúlyozni. Varsó ugyanis ugyanerre a napra meghirdette a közép-európai elnökök varsói konferenciáját, amelyre maga Barack Obama elnök kapott meghívót. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Clinton budapesti útját is igencsak lebegtetik Washingtonban, a kép még idegesítőbbnek tűnhet a magyar diplomácia számára.
A vad
Ám ha valaki mindebből Varsó álnokságára következtet, téved. A lengyelek kezdeményezése fölött a meghatározó uniós tagállamok áldása lebeg, azon államoké, amelyek minden olyan rendezvényt ki szeretnének menekíteni az elnökségből, amelyet a megbízhatatlan és arrogáns magyar kormány jelenléte kompromittálhat. Nem véletlen az a német kezdeményezés, hogy Orbánnak tiltsák meg a médiaügyekkel kapcsolatos összeurópai kommunikációt a beloruszokkal, ukránokkal és moldávokkal folyó majdani kétoldalú tárgyalásokon. És azon sem lehet nagyon meglepődni, hogy mind Washington, mind Brüsszel szeretné elkerülni, hogy a transzatlanti reláció tárgyalásain az uniót Orbán képviselje, vagyis nem vezetheti a Washingtonba utazó uniós delegációt az elnöklő Magyarország diplomatája, még kevésbé miniszterelnöke. És akkor még nem is beszéltünk az Európai Liberálisok és Demokraták Szövetségének európai parlamenti képviselőiről, akik kezdeményezték: az EU és az afrikai, karibi és csendes-óceáni térség (ACP) május közepére tervezett közös parlamenti közgyűlésére ne Budapesten kerüljön sor.
A Der Standard című bécsi lapban nemrég megjelent egy karikatúra, melyen a behemót vadember az uniós elnökség holléte felől érdeklődik, miközben magával vonszol egy tetemet, a magyar médiatörvényt. A félreértések elkerülése végett a vademberre nagybetűkkel ráírták: Ungarn, bár ezt számosan méltánytalannak gondolják, s szeretnék inkább egy Orbán feliratra kicserélni. Nincs igazuk - üzeni ma vissza a világ fővárosaiból az a magyar diplomata, akiben még maradt annyi civil kurázsi, hogy szembenézzen a valósággal. Azt a kétharmadot ugyanis, mely politikai felhatalmazást adott a Fidesznek, nem Orbánnak, hanem Magyarországnak hívják. Mindenki tehát, aki a Fideszre szavazott, és most kelletlenül bámulja a fejleményeket, nézzen mélyen a tükörbe, és tegye meg azt, amit nyolc hónapnyi Orbán-kormányzás után nem nagyon halasztgathat már tovább.
