Amikor a rádiók december 14-én bemondták, hogy Richard Holbrooke előző nap súlyos, többórás operációt követően meghalt, feltehetően valamennyi ismerőse, barátja és tisztelője ugyanarra gondolt: szomorú végzet, hisz nem teljesülhetett álma, hogy külügyminiszter legyen. Legutóbb az Obama-kormány megalakulása előtti hetekben vált egyértelművé, hogy az elnök nem őt, hanem Hillary Clintont választja. Ez persze aligha lepte meg a tapasztalt diplomatát, hisz Clinton ambícióit és pártpolitikai súlyát az elnök nyilvánvalóan a külügyminiszteri poszttal volt képes ellensúlyozni. Ráadásul Holbrooke-nak mindehhez egyetlen szava sem lehetett, hisz Hillary már jó ideje közeli barátja és politikai szövetségese volt.
*
Először Al Gore 2000-es meglepő elnöki veresége fosztotta meg Richard Holbrooke-ot a rá váró lehetőségtől, de 2004-ben is ő volt John Kerry demokrata elnökjelölt favoritja a posztra. Nota bene, Hillary Clinton, amikor Obamával még a jelölésért küzdött, szintén benne látta az amerikai külügyek sikerének biztosítékát. Mint tudjuk, egyik lehetőség sem teljesült, de vajon - az elkerülhetetlen csalódáson túl - tényleg oly sokat vesztett azzal, hogy ebbéli reményei nem váltak valóra? Nem biztos.
A 2000-es elnökválasztás után, amikor George W. Bush sokak által vitatott győzelmet aratott Al Gore felett, a Mohamed Atta és Marvan al-Sehhi által vezetett al-Káida-csoport már készen állt rá, hogy lecsapjon Amerika legsebezhetőbb pontjára, a World Trade Center ikertornyaira; 9/11 mindenképpen bekövetkezett volna, bárki is álljon az Egyesült Államok élén. Alighanem köteteket írnak majd utódaink arról, mi lett volna, ha nem Bushnak, hanem Gore-nak kell megoldania a problémát. Ám azt nagy biztonsággal sejthetjük már ma is, hogy sikertörténetnek akkor sem nevezhetnénk az amerikai közelmúltat, ha nem a neoconok láttak volna hozzá a konfliktusok felszámolásához.
Mindazt, ami ezután következett, a New York-i merénylet, Amerika megaláztatása alakította és tette végzetszerűvé. Elég, ha az Obama-kormány szűk mozgásterére gondolunk; azokra az elképzelésekre, amelyek oly fantáziátlanul próbálják kezelni a közel-keleti kihívásokat, az amerikai-orosz viszonyt, Kínát és nem utolsósorban a transzatlanti kapcsolatokat. Több sikerrel kezelte volna-e a konfliktusokat Holbrooke, mint Hillary Clinton? Aligha, hisz e problémák java része - a gazdasági válságtól sem függetlenül - meghaladja Amerika erejét, Obama pedig látható módon csak az azonnali reakciókra tud koncentrálni; a "nagy távlatok politikája" megbukott Bushsal, és visszaszorult azokba az értelmiségi körökbe, ahol a neocon agytröszt próbálja feldolgozni saját kudarcának okait és következményeit.
A Bush-érában Holbrooke számos, a The Washington Postban közreadott elemző cikkben, de leginkább egy 2008-as, a Foreign Affairsben publikált tanulmányában, a The Next Presidentben (A következő elnök) vázolta fel egy olyan külpolitika lehetőségét és szükségességét, amely alternatívája lehetne mindannak, ami 2001. szeptember 11. óta zajlik, de a terhes örökség miatt Obama ebből eddig vajmi keveset volt képes megvalósítani. Ugyanakkor nagy biztonsággal kijelenthető, hogy bár kétségkívül Hillary Clinton a demokrata külpolitika gyakorlati mindenese, a mögöttes stratégiai koncepciók egyértelműen Holbrooke nevéhez köthetők.
*
Elméleti munkássága bátran mérhető azokéval, akik korábban meghatározták az amerikai diplomáciát. Sőt, eszmei kiindulópontja és háttere azonos az övékkel. Elég, ha csak Henry Kissinger vagy Zbigniew Brzezinski nevét említjük. 'k is és Holbrooke is a Nyugat - eszmei és értékrendbeli - "homogén egységében" látták a siker zálogát. A Diplomácia, Kissinger nagy ívű munkája a bizonyság rá, hogy a szerző az amerikai külpolitikának kizárólag olyan kereteket tudott elképzelni, amelyeket az európai történelmi háttér igazol. Brzezinski írásai - különösen A nagy sakktábla. Amerika világelsősége és geostratégiai feladatai - igazolják, hogy a nagyhatalmi stratégia fogalomrendszere neki sem lehet más, csakis az európai kezdetek folytatása. Egy, a Foreign Affairsben megjelent másik Holbrooke-tanulmány, az America, a European Power (Amerika, egy európai hatalom) üzenete ugyanaz, mint Kissingeré és Brzezinskié: Amerika és Európa csak egymásra reflektálva lehet a globalizáció nyertese, a nyugati civilizáció egy és oszthatatlan kell, hogy maradjon. A fennmaradás és prosperitás biztosítéka a közös célra tartás.
Hogy a következő nemzedékek megérthessék a 20. század utolsó és a 21. század első évtizedének fejleményeit, nem nélkülözhetik majd Richard Holbrooke könyveinek és tanulmányainak ismeretét.
Számos ismerőse szerint ugyanakkor Holbrooke igazi újságíró volt, stílusában eredeti, és szenvedélyes a tényfeltárásban. Ugyanez jellemezte diplomáciai működését, és ez tette oly hatékonnyá is. A mód, ahogyan a problémák megoldásához közelített, sokkal inkább illeszkedik a gyakorlati elvárásokhoz, mint a víziókhoz; ez utóbbiakat nem tekinti ugyan fölöslegesnek, de a globalitás teremtette rögtönzések tengerében a gyakorlatiasság célszerűsége nem lehet vitás. Michael Ignatieff, aki elkísérte őt boszniai missziójára, és tanúja volt kemény tárgyalásainak Slobodan Milosevictyel, később a The New Yorkerben felidézi egyik sokatmondó megállapítását. Szerinte "a diplomácia nem olyan, mint a sakk, hanem inkább, mint a dzsessz..., állandó variációk ugyanarra a témára". Idézhetnénk Henry Kissinger szavait is, "Ha Richard keres és kér valamit, csak igent kell mondani. Ha nemet mond valaki, akkor is eljut majd az igenhez, de az oda vezető út rendkívül fájdalmas lesz." Sokan bírálták Holbrooke-ot szakmai keménységéért, bombasztikus stílusáért, sőt egyesek karrierizmussal is vádolták. Többen utalnak rá, hogy gyakran nélkülözte a diplomáciai érzéket, de ezzel a stílussal az esetek döntő többségében felmutatható eredmény járt.
*
1962-ben kapta meg történészi diplomáját a Brown Egyetemen. Újságíró akart lenni, de amikor a New York Times eltanácsolta, csatlakozott a külügyi szolgálathoz, és ezt követően valamennyi demokrata adminisztrációban a szó szoros értelmében a tűzvonalban dolgozott. John F. Kennedy és Lyndon B. Johnson idején Vietnamban, Jimmy Carter elnöksége alatt mint kelet-ázsiai ügyekért felelős államtitkár. 1993-94-ben nagykövetként szolgált Németországban, majd Bill Clinton rábízta a külügyminiszter-helyettesi pozíciót és az európai ügyek vitelét. Akkor, amikor Európa igyekezett tudomást sem venni mindarról, ami a széthulló Jugoszláviában zajlik, Holbrooke tető alá hozta a daytoni megállapodást; ezt az 1995-ös, a Wright-Patterson légi támaszponton aláírt egyezményt tekintik legjelentősebb külpolitikai sikerének. Végül, 2009-ben Obama őt bízta meg a közép-ázsiai konfliktuszóna (Afganisztán és Pakisztán) ügyeinek "különleges képviseletével".
2008 szeptemberében Holbrooke többször elmondta, és le is írta: az új elnöknek olyan nemzetközi problémákkal kell majd megküzdenie, amelyekkel még egyetlen elődjének sem a II. világháború befejezése óta. Az egyik ilyen a közép-ázsiai konfliktus. Arra már nem futotta az időből, hogy megírja az afganisztáni misszió tanulságait, s arra sem, hogy hozzásegítse Amerikát az onnani - békét hátrahagyó - kivonuláshoz. Utolsó nagyszabású kötete - egyszerre memoár és politikai elemzés - a már említett daytoni folyamatról és az azt lezáró egyezményről szól (To End a War - Befejezni egy háborút, 1998). A megállapodásnak Holbrooke lelkiereje és - amint azt Gahl Burt, Kissinger egyik munkatársa mondta - "érző lelkületű zsarnoksága" adott esélyt, bármennyire is szerették volna azt sokan elvitatni tőle: hangosan a tétlenkedő európaiak, csöndesen féltékenykedve pedig Bill Clinton, az akkori elnök.
Családi háttere (harmadik és utolsó felesége Marton Katimagyar származású amerikai írónő volt - a szerk.) miatt Magyarországnak is "különleges képviselője" volt - még ha csak lélekben is. A 2008-ban szintén váratlan hirtelenséggel eltávozott Tom Lantos után most ismét elvesztettünk valakit, aki mindig kész volt oldalunkra állni, aki védte jó hírünket és kapcsolatainkat, aki ismerte és segítette érdekeink érvényesülését. Richard Holbrooke-ra különösen most lenne nagy szükség, most, hogy ismét sorsdöntő időket élünk, most, amikor a vezető magyar kormánypárt kormányfője és államfője, valamennyi minisztere - nagyon is indokoltan - a nemzetközi élet megvetett szereplőjévé vált.
