Nem lehetett könnyű a nyugdíjas diktátornak sem felismernie, sem bevallania ezt, hisz mindkettő ellentmond az eddig oly kitartóan vallott ideológiának, öndefinícióknak, melyek Havannában forgalomban voltak. Mi több, a kommunista párt napi érdekeinek is. Ráadásul mélyen érintik Kuba szövetségi rendszerét.
Kubát a 20. század második felében mindenekelőtt a rá nehezedő amerikai nyomás tartotta életben, mely permanens és közvetlen katonai intervencióval fenyegetett, és gyakorlatilag mindenre kiterjedő embargót jelentett. A szembenállást Washingtonnal hosszú időn át a Szovjetunió, később pedig a globalizáció veszteseinek számító ilyen-olyan államok csoportja honorálta - természetesen készpénzzel, továbbá a nádcukor felvásárlásával és nélkülözhetetlen nyersanyagszállítmányokkal. E kitartott szerep Castrónak igencsak megfelelt, ám áldásos hatásának a vártnál hamarabb lett vége. Már a Szovjetunió 1991. decemberi összeomlását jóval megelőzően elapadt az évi 5-6 milliárd dollárnyi moszkvai apanázs, mára pedig összedőlni látszik az a szolidaritás is, melyre az úgynevezett "lator államok" nemrég még kaphatók voltak. A magyarázat egyszerű: Amerika már nem tartja stratégiai célnak a havannai rendszer megdöntését. Ellenkezőleg, Barack Obama igen eltökélt, hogy amilyen gyorsan csak lehet, leépíti az embargó már amúgy is igen csekély maradványait.
A nyugati értelmiség is elpártolt Castro ügyétől. Azok, akiket oly könnyen ejtett rabul Che Guevara néhány felajzott közhelye, ma szégyenkezve fordulnak el egykori ábrándjaiktól. A kiváló Claude Lanzmann, aki szemtanúként még megrendítően őszinte riportregényt írt az 1959-1960-as kubai eseményekről, nemrég megjelent memoárjában mindössze kétszer említi Castro nevét, ráadásul olyan mellékes öszszefüggésben, melynél azért - akár kritikai szempontból is - mégiscsak többet érdemelne (Le liévre de Patagonie [Patagónia nyula], Gallimard 2009).
A forradalom tehát - anélkül, hogy célját elérte volna - okafogyottá vált immár azok szemében is, akiknek még maradt némi tőkéjük vagy illúziójuk finanszírozni egy antikapitalista lázadást - Churchill után szabadon - Amerika érzékeny déli altájain.
Élet az ideológiai halál után
1989. október 7-én Mihail Gorbacsov megtagadta Erich Honecker ama kérését, hogy segítse a keletnémet rendszerváltó tömeg megfékezését. E döntés, melyre sokan azóta is Gorbacsov belső énjéből fakadó, "öntudatlanul emberséges" gesztusként tekintenek, felbőszítette Castrót. A szovjet pártvezetőt az "ügy árulójának" nevezte, nem kevésbé a kommunista rendszer sírásójának. Saját szempontjából alighanem igaza is volt.
De persze voltak az idő tájt más szempontok is. Thierry de Montbrial, a Nemzetközi Kapcsolatok Francia Intézetének (IFRI) alapító-igazgatója épp e példából kiindulva jegyezte fel később: "A rendszerelmélet szempontjából különös figyelmet érdemelnek a szélsőséges formák, melyek arra utalnak, hogy egy adott rendszer fejlődése válaszúthoz érkezett. Ez különösen sebezhetővé teszi a rendszert magát, sokkokat előidézve, melyek aztán végzetesen megváltoztathatják az adott rendszert... Ha Gorbacsov akkor Honecker védelmére kel, vagyis a másik alternatívát választja, meglehet, a bipoláris rendszer még egy ideig fennmarad, és újabb lendületet vesz a hidegháború is."
Nemcsak a kubai vezetés reménykedett ebben, de kezdetben a pekingi is. Majd amint szétforgácsolódott a keleti tömb, úgy redukálódott a kommunista jövőbe vetett alternatívák nélküli hit: kezdetben Észak-Koreára, majd a dél-amerikai "indiánkommunizmusok" megszállottaira (Venezuela, Bolívia), melyek messianizmusa ma már sokban közös az iráni Mahmud Ahmadinezsádéval.
A caracasi "sörpuccs"
Fidel Castro nem volt finnyás kinyújtani a kezét valamennyi lehetőség felé. Igaz, Kína gyors kapitalizálódása és az az egyoldalúság, mely bilaterális politikáját oly szenvtelenné és ideológiamentessé tette, már a '90-es évek elején lehűtötte a havannai kedélyeket, Észak-Korea atomkísérletei pedig még Fideléknek is túl útszélinek és kiábrándítónak tűnhettek. Ám ekkoriban tűnt fel Dél-Amerikában a neobolivárista nemzedék, s próbálta leporolni a nacionalizmust és a szocializmust elegyítő korábbi kísérleteket. E téren a legmesszebb Hugo Chávez jutott: 1992-ben fellázította a venezuelai hadsereg egy részét és az indián lakosságot Carlos Andrés Pérez elnök ellen. Pérez bűne az volt, hogy az ország katasztrofális gazdasági válságát az IMF receptjei szerint próbálta orvosolni, továbbá igyekezett minél több "idegen", azaz működő tőkét bevonni. Ráadásul nemcsak liberális volt és kapitalista, de "idegenszívű" is. Chávez caracasi "sörpuccsa" akkor meghiúsult, ő maga viszont kétévi börtönnel megúszta, hogy aztán 1998-ban demokratikus választások útján, Venezuela 74. elnökeként írja be nevét országa történelmébe. Mint tudjuk, azóta több-kevesebb sikerrel vett minden politikai buktatót, Venezuela viszont gazdasági káosszal, polgárháborús megosztottsággal és rendszerének leépülő demokratikus jellegével küszködik. Nem is beszélve arról a kalandor külpolitikáról, ami kapcsolatait jellemzi.
Chávez kezdeti céljai pont jókor jöttek a kubai rezsimnek, minthogy harcos Amerika-ellenes retorikára épültek. Venezuela ráadásul - a gazdasági káosz ellenére - szénhidrogénekben gazdag ország, s jelképes árért adott kőolajat Kubának, sőt valamelyes kiutat is biztosított a totális elszigeteltségből.
Ám Fidelnek idővel rá kellett döbbennie, hogy az így felkínált kapcsolati rendszer épp úgy vállalhatatlan, miként az a társadalmi modell, amit Venezuela vagy - kisebb mértékben - Bolívia politikai vezetése felkínál. Az "őslakos"-kultuszt és az abba oltott, fajelmélettel rokon nacionalizmust nemcsak és nem elsősorban marxista neveltetése tehette Fidel számára elfogadhatatlanná, de a sajátos kubai politikai mentalitás is, mely magasztos céljának tekintette a faji szegregáció felszámolását. Persze az is igaz, hogy a kubai Kommunista Párt vezetésének derékhadában egyetlenegy afroamerikait se találni, annak ellenére, hogy az ország lakosságának 33 százaléka így vagy úgy, de színes bőrűnek számít (10 százalék afroamerikai, 23 pedig mulatt vagy mesztic). Viszont a politikai rendőrségen az afroamerikaiak felülreprezentáltak, követve azt a másutt is jól ismert gyakorlatot, mely a gyűlölt elnyomó gépezet feltöltését nem szeretett vagy lenézett kisebbségiekkel manipulativ szempontból előnyös megoldásnak tartja. Mindazonáltal Fidel sohasem rajongott a nacionalizmusért, még kevésbé a faji diszkriminációért, és elég józannak bizonyul még most, 84 évesen is ahhoz, hogy ne építsen országos politikát az efféle előítéletekre.
Huntington és Fidel
A búcsú a múlttól elkerülhetetlen, akármilyen körülményes és kellemetlen. Fidel ma pontosan azon az úton megy visszafelé, melyen továbbhaladni igyekezett 1989 októberében, Gorbacsov szemére hányva a kommunizmus elárulását. Hogy nem az 1959-es forradalmi nemzedék maradványai fogják a civilizált társadalmi életbe visszavezetni Kubát, az ténykérdés - ám hogy a rendszerváltás előkészítésének feladatát mindenképp magukra kell vállalniuk, arra intő történelmi példák figyelmeztetnek, elvégre Fidel Castro osztozhat még Kádár János vagy Erich Honecker sorsában, de ha nem eléggé óvatos és előrelátó, adott esetben akár a Ceausüescuét sem kerülheti el. Nem elég tehát csak egykori önmagától "elhatárolódnia", ennyivel a mai világ már nem éri be, miként nyomorgó, évtizedeken át sanyargatott alattvalói sem. Ítéletet kell mondania azokról a célokról is, melyekkel rendszere nemrég még fennkölt magabiztossággal kérkedett.
Bármilyen meglepő, mégsem véletlen tehát, amikor az Atlanticnak adott interjújában Fidel arra inti az iszlám világot, főként Iránt, mérsékelje magát Izraellel kapcsolatban. Emlékeztet a zsidóság páratlan szenvedéstörténetére, melynek tisztelete elengedhetetlen feltétel, hogy egy politikus, sőt egy nemzet az emberi civilizáció részese legyen. Samuel Huntington szellemében fogant figyelmeztető üzenet ez az Iránnal vígan boltoló Cháveznek, és megkésett tisztelgés az Iránnal hadilábon álló Amerika előtt; állásfoglalás a Nyugat-Európában épp újra robbantani készülő al-Káidával szemben, és elégtétel mindazoknak, akiket lelkük legmélyén sebzett meg a holokauszt. Mintha Fidel Castro élete alkonyán rájött volna: ha civilizációk csapnak össze, nem mindegy, hogy az ember melyik oldalon áll.
