A most fokozatosan hozzáférhetővé váló mintegy negyedmilliónyi diplomáciai iratban gyakorlatilag minden számottevő állam talál magára vonatkozót, gyakorta igazán meglepőeket. Persze nem ebben rejlik az alapító, Julian Assange akciójának veszélyessége, hanem abban, hogy a WikiLeaks könnyen ellehetetlenítheti a diplomáciai munkát. Ha a nyilvánosság számos, eddig széles körben fel nem tárt információról értesül, elbizonytalaníthatja a kormánytisztviselőket, akik a jövőben kétszer is meggondolják majd, mit írnak le számjeltávirataikban, ennélfogva kormányuk nem vagy csak megkésve értesülhet fontos fejleményekről. Másrészt rendkívül óvatossá válhatnak azok is, akiktől a diplomaták eddig értesüléseiket szerezték, s akik nem szeretnék nevüket forrásként viszontlátni olyan dokumentumokban, amelyekhez bárki hozzáférhet.
Fejek és vajak
A WikiLeaks működtetőinek motivációit sokan nem értik. Ennek az az oka, hogy nem egy adott kormányzat politikájával szembeni lázadás mozgatja őket, hanem a mindenkori amerikai adminisztrációval szembeni. Pedig nem először történik ilyesmi, a 60-as évek ellenkultúráját is valamelyest hasonló törekvések jellemezték. A WikiLeaks ugyanakkor közel sincs abban a szerencsés helyzetben, amely az ellenkultúrát egykor oly népszerűvé tette, elvégre az utóbbinak rendelkezésére állt még az újmarxista ideológia, amit az Amerikába exportált Frankfurti Iskola tanárai, diákjai és óvodásai - a hitelesség végett - nem csak megtisztogattak az orosz, a kelet-európai és a kínai valóság nyomasztó terheitől, de intellektuális mélységet is kölcsönöztek neki.
Assange próbálkozásainak nincs efféle mélysége. És azoknak sincs esélyük rá, hogy egykor generációjukat majd "nagynak" nevezzék, akik a nyugati társadalmak konvencióit unván örömmel tapsolnak ma neki és minden olyan tettnek, ami sietne sírásójává válni a demokráciáik sikereinek. Nincs esélyük rá, mert képtelenek utópiákkal vagy gyermekded ábrándokkal rálicitálni a valóságra, amelyben ma élnek. Túl józanok - szerencsére -, és túl fantáziátlanok.
Igaz, a Nyugat ma is háborúban áll, ám ennek tényei nem illeszthetők semmilyen egykori vietnami forgatókönyvbe, így elutasítását sem lehet egyszerűen az ideológiák harcára és a geopolitikai erőegyensúlyra vagy a forradalmi vadromantikára alapozni, ami a 60-as évek baloldali lázadóit valaha sikerrel inspirálta. E háború életformák és életszemléletek küzdelme, azaz a válságban vergődő iszlám hiábavaló kísérlete, hogy túltehesse magát a kellemetlen igazságokon, valahányszor a nyugati demokráciák társadalmi lehetőségeivel és kínálataival szembesül. A WikiLeaksnek és támogatóinak - bármennyire szeretnék is - már ezért sincs esélyük újraforgatni az ellenkultúra egykori Amerika-ellenes lázadását. Viszont inkább hasonlítanak a '70-es évek olasz és német baloldali terroristáira, akiket letaglózott a kapitalizmus sikere és nem kevésbé az a tudat, hogy képtelenek felnőni koruk feladataihoz. Épp úgy, ahogy ma az iszlám is képtelen.
Ám Assange-t Ulrike Meinhofhoz, Antonio Negrihez vagy a szánalmasan ostoba véget ért Giangiacomo Feltrinellihez hasonlítani mégis méltánytalan. Nemcsak azért, mert a WikiLeaks alapítóját sohasem jellemezte olyan intellektuális erőfeszítés és morális elkeseredettség, mint Meinhofot vagy Negrit, de azért is, mert Assange szellemi kontribúciója sokkal inkább visszaigazolja a nyugati (kapitalista) demokráciák önbizalmának jogosságát, mint az előbb említettek véres és reménytelen lázadása.
A negyedmillió - különböző szinten minősített, de semmiképp sem szupertitkos - anyagból a sajtó még csak épp szemezgetni kezdett, java részük egyelőre fel sem került a világhálóra, bár elektronikus formában már teljes terjedelmében hozzájutott a The New York Times, az El País, a Le Monde, a The Guardian, a Der Spiegel és egy orosz magazin, a Russzkij Reporter. Ahhoz is idő kell, hogy a szerkesztők átrágják magukat a számos fontos és kevésbé fontos részleten. Ám az már most nyilvánvaló, hogy a jelentések valójában kiket is hozhatnak igen nagy zavarba. Aligha lehet véletlennek nevezni, hogy a kiszivárogtatást épp az a Mahmud Ahmadinezsád iráni elnök nevezi aggódva a CIA provokációjának, aki már a 2001. szeptember 11-i New York-i merénylet mögött is washingtoni kormánytisztviselőket vizionált. Nem véletlen az sem, hogy a Kreml nagy aggodalommal szemléli azoknak a titkos amerikai információknak a nyilvánosságra kerülését, amelyek az orosz felet okolják a 2008-as orosz-grúz háború kitöréséért, majd eszkalálódásáért. Budapest sem örül annak, hogy immáron mindenki olvashatja: élvezi a NATO nyújtotta biztonságot, de még közvetlen szomszédainál is szemérmetlenebbül próbál kibújni a szövetségesi kötelezettségek alól. Nem az amerikai külügyminisztérium érezheti tehát úgy magát, mintha meztelenül állna vadidegenek fürkésző tekintete előtt, hanem gyakorlatilag az egész világ.
A köntörfalak leomlanak
Nem csoda tehát, hogy lassan elcsendesedni látszik az az alig leplezett káröröm, amit az Amerika-ellenes jobb- és balszél egybecsengve hallatott, és aminek oly fogékony plagizátora a harmadik világ. Annál meglepőbb a komoly, tényfeltárással foglalkozó lapok szorgalma, amelyek Assange anyagai alapján fel-felmutatnak egy-egy tisztázó részletet. Például hogy milyen irányba fejlődik Szíria kapcsolata az Irán által mozgatott terrorszervezettel, a Hezbollah-val. Hogy az egyébként jámbor orosz elnök, Dmitrij Medvegyev környezete, mint egykoron a bojárklikk, feketelistákat vezet a potenciális árulókról. Hogy - Chris Patten uniós biztos szerint - Románia "vad" állam, mely messze elmarad még Horvátország mögött is, uniós csatlakozásának így csak politikai indokai lehetnek, gazdasági és kulturális értelme nincsen. Hogy immáron Kínának is elege van egykori kreatúrájából, Észak-Koreából, és keresi a módját, hogyan lehetne minél kevesebb kockázattal eltüntetni a színről a bolygó legundorítóbb rendszerét.
A titkos anyagok feltárta tényekre ismét az a civil szféra mozdult rá, amelyik oly erőteljes a nyugati demokráciákban, és jószerével nem is létezik azokban a rendszerekben, amelyek most egyáltalán nem szeretnének a WikiLeaks által lopott tükörben magukra ismerni. Nem kell túl nagy jóstehetség annak feltételezéséhez, hogy e negyedmilliós adathalmaz komoly forrásanyaga lesz eljövendő stúdiumoknak, amelyek majd tisztázni lesznek hivatottak a 21. század első évtizedének diplomáciatörténeti realitásait. A nyilvánvaló biztonsági kockázatok, továbbá Assange dilettáns és lélektanilag instabil személyisége dacára ismereteink a WikiLeaks révén fontos részletekkel egészültek ki máris; ezek birtokában azon társadalmaknak a mozgástere bővül, amelyek tudnak is kezdeni valamit az ismeretanyaggal. Nem valószínű, hogy az ámokfutó rendszerek és az ellendrukkerek képesek lennének erre, már csak azért sem, mert sohasem volt erős oldaluk az önmagukkal szembeni kétely. Történelmük során még egyszer sem ismerték fel kudarcaik valódi okát, hiába próbálta erre inteni őket a külvilág - a mostaniaknál némileg diplomatikusabb szavakkal -, és hitetlenkedve, sőt sértődötten reagáltak mindig olyan tanácsokra, amelyek az önkritika előnyeit próbálták vázolni előttük.
A szaúdiak által pénzelt Asharq Al-Awsat című - egyébként igen kiváló - arab lap főszerkesztőjének, Tariq Alhomayednek egyik minapi vezércikke azon szomorkodik, hogy milyen műkedvelő is az amerikai diplomácia. Elvégre részletező jellemzésekkel vannak tele a kiszivárgott jelentések, meg olyan személyes adatokkal, amelyeket "nagyobb hagyományú" vagy "műveltebb" intézmény, mondjuk a brit külügyminisztérium sohasem engedett meg magának. A magam részéről viszont inkább praktikus előnyt látok e gyakorlatban, a táviratot író diplomata nagyobb szabadságát, mellyel megkíméli a döntéshozót a köntörfalazás értelmezésének kockázataitól.
Az Alhomayed által elvárt "kevésbé egyértelmű" fogalmazás nem csak közel-keleti szokás, de valamennyi rendszer sajátja, melyben az aktuális külpolitikát nem a nemzeti vagy szövetségesi érdekek irányítják, hanem a diplomaták viszonyulása az épp aktuális kormányhoz vagy az azt megelőzőhöz; netán ahhoz, amely négy év múltán követni fogja a mostanit. E diplomaták azok, akik óvatos kétértelműségeikkel értelmezéseik kockázatát bátran áthárítják arra a kormányzatra, amelyet épp védeniük rendeltetett. Ugyanakkor nem csak a közel-keletieknek lenne jó okuk mélyen belenézni abba a tükörbe, melyet a WikiLeaks ma eléjük tart.
