Stratégiai koncepcióra a NATO-nak mindig olyankor volt szüksége, amikor a világ - de legalábbis az a része, amelyhez a szervezetnek vitális érdekei fűződtek - válaszúthoz érkezett. Az első 1949-ben készült; ez összegezte azokat a felismeréseket, amelyek elől a nyugati világ már végképp nem térhetett ki: ekkorra már 50 szovjet, illetve kelet-európai páncélos hadosztály, továbbá kétmilliós hadsereg állt készenlétben az Uráltól nyugatra, hogy rákényszerítse Európára és az Egyesült Államokra a Kreml akaratát. Az 1952-es, második koncepció az amerikai "feltartóztatási politika" elvárásaihoz igazította a NATO-t; az 1957-es pedig a keletnémet munkáslázadás, valamint a magyar forradalom által megrendített keleti blokk új tényei alapján írta át az aktuális teendőket. A NATO-nak újabb stratégiával kellett válaszolnia arra a válságra, ami a 60-as évek közepén ismét a szovjet térségben bontakozott ki - és valóban, az iratot 1968-ban már el is fogadták a tagországok.
A hidegháborúra - nyugati szempontból - lényegében ugyanaz volt érvényes, mint amivel Thomas Mann a fasizmus korszakát jellemezte: "morálisan könnyű időszak" volt. A nukleáris fenyegetés árnyékában és egy olyan helyzetben, amikor a II. világháború rettenetes tapasztalatai még elevenek voltak a túlélők tudatában, a szabad világnak nem volt nehéz eldöntenie, hogyan viszonyuljon egy totális rendszerhez.
Mégis, a hidegháború tette lehetővé Európa számára, hogy tulajdonképpen megkerülje - amint azt ma gyakorta emlegetik - az értékalapú válaszokat. A kontinens államai a Washington ajánlotta szövetséget anyagi szükségleteiktől sarkallva siettek elfogadni, nem pedig azért, mert ezzel civilizációs kötelezettségeiknek akartak volna eleget tenni. Sőt, megbékéltek a gondolattal, hogy Washington helyettük döntsön a szuverenitásukat mélyen érintő ügyekben - csak azért, hogy jelentősen csökkenthessék védelmi kiadásaikat, azaz átháríthassák őket az Egyesült Államokra. A nyugat-európai jóléti államok kialakulásában nem csekély szerepet játszott az a tény, hogy az Egyesült Államok nagyban átvállalta a NATO keretében szerveződő hatékony védelmet a Szovjetunióval szemben (különösen a stratégiai fegyverkezés terén), s ezért még különösebb szövetségesi hűséget sem követelt. Emlékezzünk csak a vietnami háborúval szembeni képmutató európai politikára, a baloldal készséges együttműködésére az Amerika-ellenes szélsőségesekkel mind a kontinensen, mind pedig a Közel-Keleten; hogy a diktatúrák józan hasznosságát hirdető újbalos utópiákról már ne is beszéljünk. Brecht tollára illő jelenetek sora volt ez, és maradt mindmáig.
Mintha ugyanez a forgatókönyv érvényesült volna a hidegháború lezárultával is. A NATO a Szovjetunió összeomlásának hatására gyorsan átrendezte sorait, s ezt rögzítette is az 1991-es új stratégiával. Aztán 1999-ben újabb dokumentum született, amikor Washingtonnak szembe kellett néznie a felismeréssel: a délszláv béketeremtésben és Slobodan Milosevic megregulázásában európai partnereire nem számíthat. A népirtás folytatódását csak olyan NATO-erők beavatkozása állította meg, amelyekben kizárólag amerikai légi és felderítő kötelékek vettek részt. Eközben előfordult az is, hogy - némely szövetséges francia tiszteknek köszönhetően - Belgrád hamarabb értesült az amerikai bombázók logisztikai adatairól, mint a gépek személyzete.
E hét végén, november 20-án Lisszabonban 25 európai ország, valamint az Egyesült Államok, Kanada, továbbá Törökország küldötte ül össze, hogy újabb NATO-stratégiát alkosson. A kihívás ma sem kisebb, mint korábban, még ha a természete más is. Sikerülhet-e a 28 tagországnak olyan dokumentumban megegyeznie, amely átalakíthatja együttműködésüket, és garanciát jelenthet arra, hogy az Egyesült Államokat nem hagyják újra magára, miközben "globális csendőrködéssel" vádolják bármilyen akcióért - még azokért is, amelyek Európa számára is előnyösek?
Egyöntetű a vélemény, hogy a Nyugat három alapvető problémával kényszerül szembesülni a 21. század elején. Az egyik az iszlám radikalizmus által újraélesztett terrorizmus. A másik az a mód, ahogyan - eszközökben egyre kevésbé válogatva - Oroszország visszahódítani igyekszik az egykori szovjet érdekszférát. Végül, de nem utolsósorban az aktuális gazdasági válság következményei, amelyek révén az állam ismét kiterjesztheti diktatórikus túlhatalmát a civil szféra és a vállalkozások felett, megnyirbálva - egyebek mellett - a tulajdon- és a munkavállalói jogokat.
Ami a Közel-Kelettel kapcsolatos NATO-elkötelezettséget illeti: Barack Obama iraki, illetve afganisztáni kivonulási terveit a szövetséges európai államok biztatásnak vették, hogy a vállalkozásból minél előbb, s ha lehet, Washingtont a felelősségben magára hagyva kimeneküljenek. Teszik ezt annak feltételezett tudatában, hogy az afgán krízis lezárása örvén Washingtont belekergethetik egy Moszkvával kötendő olyan kompromisszumba, amelynek súlyos következményeit előbb fogja megszenvedni a közeli Európa, semmint a távoli Amerika. Hasonló érdekzavart tükröz a volt szovjet térség jövendő NATO-integrációjának ügye is: miközben európai fővárosokban mára illetlenné vált a "színes forradalmak" emlegetése, Washington érthető módon célszerűnek tartaná nyitva tartani a kapukat. E téren a kelet-európai NATO-tagországoknak megvannak a maguk sajátos érdekeltségei, amik még mai, lebutított formájukban is közelebb állnak a washingtoniakhoz, mint Berlinéihez vagy Párizséihoz. Ezek az államok ugyanis érzékelik az egykori szovjet befolyási övezet geopolitikai határainak igencsak viszonylagos jellegét, nem kevésbé az ebből fakadó, rájuk leselkedő veszélyt.
A hidegháború befejezésének nem várt következményei alighanem most teljesednek be a NATO-n, ráadásul eléggé végzetszerűen. Az a szervezet, amely képtelen a belső szolidaritás minimumára, aligha lesz képes november 20-án valódi tartalommal bíró közös elhatározásra. Pedig egyébként alkalmas lehetne, hogy formát adjon azoknak az élményeknek, amelyek nélkül egyetlen közösség sem létezik: a védettségnek, az érdekek artikulált és egyértelmű képviseletének, a kölcsönös bizalomnak. Félő azonban, hogy Európa továbbra sem létezik, mindössze néhány ember illúziója maradt. Csak visszataszító nemzetállami darabjai valósak, és azok szorgalma, hogy Kurázsi mama módjára - tegnap még Moszkvában, ma már Pekingben - kiárusítsanak bármit, legyen béke eközben, avagy háború.
